A moldvai csángók áttelepedése feltehetőleg 1941 őszén kezdődött meg nem kis mértékben a moldvai katolikus plébániákon ideiglenesen elhelyezett egykori bukovinai magyar papok buzdítására. Ekkor többen Magyarországra kerültek, bár 1942 elejére a folyamat megtorpant, egyrészt mert a bukaresti magyar követség a tömeges áttelepedés lefékezése érdekében visszatartotta a hazatérési igazolványok kiállítását, másrészt a román hatóságok korlátozták az országon belüli utazást, azt speciális engedély kiadásához kötötték. A hazatérési igazolvánnyal rendelkezők számára már nem volt visszaút, a magyar okirat birtokában autómatikusan elvesztették román állampolgárságukat. Sokan éppen ebben a "holt periódusban", magyar útiokmányok hiányában voltak kénytelenek a zöldhatáron átjutni. A határ magyar oldalán az átjövőket egyenesen a Bácskába irányították. 1943 tavaszán a román kormány feloldotta az utazási korlátozásokat, a csángóknak így ismét egy kisebb hulláma indult Bukarestbe hivatalos magyar papírokért, majd annak birtokában a magyar határra. A kitelepülők nem egy államközi szerződés értelmében kerültek Magyarországra, így az ingóságaik és ingatlanaik sorsa bizonytalan maradt, s ezért természetesen ők kénytelenek voltak mindenüket hátrahagyni.

A csángó-kérdés 1944 tavaszán-nyarán kerül ismét a hivatalos magyar politika napirendjére, a csángóság kompakt áttelepítését azonban nem sikerült keresztülvinni. A Bácskában megtelepedett csángók végül a szerb partizánok előretörése miatt 1944-ben Magyarországra menekültek, ahol végül 1945-1947 között három baranyai faluban telepítették le őket.