A történetből nekem az a legfontosabb, hogy évtizedekig heverhet egy nagy mennyiségű anyag egy kiemelt állami intézményben, anélkül, hogy nyilvántartásba vegyék, ha jól értem, megkérdőjelezik azt is, egyáltalán oda való-e, s nem a levéltárba-e, de nem jelzik a fenntartónak sem a problémát, hogy tisztázzák a helyzetet, a fenntartó nem követeli meg intézményi szabályozás készítését, s így utólag pontosan nem is lehet tudni, mi történt. A fenntartó retteg attól, hogy ilyen szabályzatokat megköveteljen, mert az tőle is plusz kompetenciát, erőfeszítést és felelősségvállalást igényelne. Ráadásul sejthető ok az is, hogy ennek a dokumentumtípusnak a feldolgozása sok munkával jár, viszont nem látványos, ezért senki nem szereti. Akkor is, ha nem szennyezett vagy fertőzött, bár természetesen akkor is lehetséges, és feltehetően nem is rettenetesen drága.

Bárkit meneszteni lehetne ilyesmi miatt, az intézményvezetőtől a miniszterig, ahogy az elődeiket is meneszteni lehetett volna. De nem ez a lényeg szerintem. Hanem hogy az egész mélyen jellemző a magyar államigazgatás és állami intézmények működési logikájára. Nem az a baj, hogy nem hullanak fejek, hanem hogy ebben nem látszik lényegi változás, és persze nem elég, ha fejek hullanak.

És patologikus, hogy rövid idő után a kétszereplős pártpolitikai meccs taktikai logikája szerint kezdik értelmezni a kérdést.

A Filmarchívum-ügy különben lényegét tekintve ugyanaz, pluszban ott egy vállalkozó is rámozdult a meglévő szabályozás ellenére és részletes dokumentáció nélkül kikerülő anyagokra, az ügyet nyilvánosságra hozó munkatársat kirúgták, a minisztérium nem tett semmit, a szűkebb nyilvánosság előtt megvédte az ottani vezetőt. Az eredeti dokumentumok sorsa különben tudtommal ott is bizonytalan, a vállalkozó, ahová egyes, az állami archívumba való anyagok kerültek, egyáltalán nem biztos, hogy megőrzi őket, nem is köteles rá.