Igeragozásunk eredetéről

 

 

Bárczi Géza szerint a magyar nyelv külön életében fejlődtek ki a magyar igei személyragok, rendkívül nagy változatosságban. A finnugor alapnyelvben ugyanis igei személyragok még valószínűleg egyáltalán nem voltak, hanem az alanyt (akár névszói, akár névmási alanyt) ki kellett tenni (ha esetleg a beszédhelyzetből nem következett félreérthetetlenül), tehát ragozott ige helyett állandó jellegű szerkezet fejezte ki az alany - állítmány kapcsolatot.

 

Az igei személyragok egy része, a birtokos személyragokhoz hasonlóan, ugyancsak személyes névmásokból keletkezett az ősi finnugor szerkesztésmód folytatásaképpen, majd a magyar nyelv külön életében tapadt hozzá az igéhez és vált személyraggá. A finnugor nyelvek személyragos igealakjai túlnyomó többségükben ugyanannak az ősi szerkezetnek – igető + személyes névmás - folytatásai, mint az említett magyar igealakok.

A magyarban azonban ezeken kívül másféle igei személyragok is vannak, melyek különböző jellegű előzményekből származnak, de ugyancsak ősi finnugor elemek rejlenek bennük, például láto-k, lát-sz, lát; vagyo-n, lát-juk, lát-nak stb. Ez utóbbi ragok legtöbbjének mását a többi finnugor nyelv igeragozásában nem találjuk meg.

 

Ezek mint igei személyragok csak a magyar nyelvre jellemzők (a finnugor alapnyelvben más szerepük volt), tehát minden kétségen felül csak a magyar nyelv külön életében jutottak ma is érvényes funkciójukhoz.

Ez a Bárczi által vázolt kép azonban túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Bár a különbségekről is szó esik, a felületes szemlélő mégis azt hiheti: a lényeg az, hogy „ősi finnugor elemek rejlenek bennük”, „az ősi finnugor szerkesztésmód folytatásaképpen”.

 

Pedig nem erről van szó.

A helyzetet akkor tudjuk kellőképpen értékelni, ha körültekintünk.

Az igék ragozásánál is közeli rokonságra utaló jeleket találunk a török nyelvekben. – mutat rá Sára Péter – Mindenekelőtt azt, hogy az igeragok tulajdonképpen ősi személyes névmásokból keletkeztek. (Azaz a törökök is az „ősi finnugor” szerkesztésmódot használták.) Kezdetben egyszerűen az igető után közölték a megfelelő személyes névmást: lát-én; lát-te, stb. Az igeragok többségét mind a magyarban, mind a törökben a személyes névmásokból lehet levezetni, értelmezni, de tudni kell, hogy ezek az idők folyamán változtak, mai hangalakjuk némileg eltér az ősi formától, a közeli rokonság jelei azonban mégis felismerhetőek:

Az egyes szám 1. személy török -m ragjának párja a magyar tárgyas ragozás -m ragja: ver(iyor)-um = ad-omo. Egyes szám 3. személyben az ige nem kap ragot itt sem, ott sem: ver(iyor) = ad.

A többes szám 1. személyben (bizonyos esetekben) az ige ragja a törökben is -k: oku-du-k = olvas-t-uk; ic-ti-k = it-t-uk; yaz-sa-k = ír-ná-nk. - A többi személyrag hasonlósága nem ennyire szembeötlő, de komoly, lényeges eltéréseket éppen az igeragozások vonatkozásában finnugor nyelveken belül is szép számban találni.

Ebben a vonatkozásban nem árt idéznünk az alábbiakat: "A rokon nyelvek igeragozási rendszerei elég nagy mértékben különböznek egymástól. Nyelvenként változik a használatos igeidők és módok száma... itt-ott elkülönül a reflexiv ige ragozása és nehéz - esetenként szinte lehetetlen - rokonságot fölfedezni az igei személyragokban is..." (Hajdú Péter: Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Bp. 1966.73-74. 1.)