A finnugrizmus korszakai

 

A magyar nyelv eredetével kapcsolatos álláspontok változásait a finnugrista visszaemlékezők úgy szokták vázolni, mintha az egyenes vonalú, töretlen fejlődés lenne a tudomány előtti „hasonlítási találgatás”-októl a finnugrizmussal azonosnak tekintett Tudományig. Jól példázza e meglehetősen idealizált képet a Szathmári István nyomdokain Hegedűs József által készített alábbi korszakolás.

I. A nyelvtudomány-történet kezdeményeinek kora Sylvester Jánostól (a XVI. századtól) Sajnovics fellépéséig (1770-ig) tartana. A magyar nyelvtudomány-történet Sylvester Jánossal kezdődik, de Sylvester nyelvtana (Grammatica Hungarolatina, 1539.) elkallódott, csak a XVIII. század vége felé fedezte azt fel Weszprémi István (1795).

II. Átmenet a modern nyelvészetbe Sajnovicstól Hunfalvy fellépéséig (a XIX. század közepéig).

III. Az összehasonlító és történeti nyelvészet kialakulása (napjainkig).

- A XIX. század közepe (az 1848-as szabadságharcunk leverését követő időszak) a finnugrista berendezkedés időszaka, amely Hunfalvy fellépésével, valamint a Czuczor-Fogarasi szerzőpáros munkásságával (és Hunfalvy által történő háttérbe szorításával) jellemezhető.

- Az 1870-től az első világháborúig tartó korszakban történik Budenz József színrelépése, zajlik az ún. ugor-török "háború", jelennek meg Simonyi Zsigmond magyar nyelvtani munkái, tevékenykednek Szinnyei József, Halász Ignácz és mások.

- A két világháború közötti korszakot Gombocz Zoltán, Melich János, Zsirai Miklós, Kniezsa István, Pais Dezső és mások fémjelzik.

- A második világháború utáni időszak "eredményei" közé tartozik Bárczi Géza munkássága s az olyan alkotások, mint az Akadémiai Nagyszótár; a TESz stb.

 Hozzátehetjük: feltűnő és nem minden tanulság nélkül való, hogy a finnugrizmus történetének Hegedűs József által megadott korszakhatárai a politikai kurzusokhoz igazodnak, míg a nemzeti hagyomány ezektől független, átívelni látszik a politikai irányzatok és az évszázadok felett. Ez önmagában is jelzi a hagyomány értékét, mert mindig kapott újabb és újabb megerősítést a nemzet legjobbjaitól. A finnugrizmus ugyanakkor a hatalom támogatásától függő rendszernek mutatkozik, ahol Hajnau, Rákosi és társai határozták meg a hatalom jellegét.

 Kétségtelen, hogy a vázolt időszakokban a nyelvészeti apparátus, a tudományos módszertan és a nyelvészeti tanulmányok száma gyarapodott. Ez azonban nem ok arra, hogy a nyelvtudomány általános fejlődését összetévesszük a finnugrizmus rákos daganatként való terebélyesedésével, hogy a nyelvtudományt azonosítsuk a tudományellenes eszközöket alkalmazó finnugrizmussal.

 

A mennyiségi gyarapodás ugyanis nem hozta magával a finnugrista tételek igazolását. Nem is hozhatta, mert az 1848-as szabadságharc leverését követően sebtében összeeszkábált nyelvészeti modell felett eljárt az idő. Létrehozóinak az volt a rövid távú feladata, hogy olyan elméleti keretet gyártsanak, amely alkalmas a megszállók kultúrfölényének kifejezésére. Nem szánták néhány évtizednél tovább is „hordható” elméletnek, mert a csatatereken alkalmazott katonai megoldások mintájára röviden akartak végezni a magyar eredethagyománnyal is. Csak azt nem mérték fel, hogy a megszállások nem tartanak örökké.

A finnugrizmus tehát alkalmas volt a megszállók pillanatnyi diadalának kifejezésére, de Hunfalvi korában sem volt több a hátrakötözött kezű nemzet arculcsapásánál.

A tapasztalatok gyarapodása, például a modern genetika színre lépése ma már lehetetlenné teszi a finnugrizmus komolyan vételét.

 

Elképzelhető ugyan, hogy mindig akadnak magyargyűlölő "reformátorok", akik az éppen regnáló megszálló támogatásával megpróbálják újraértelmezni és szalonképesebbé tenni a dogmát a finnugrista intézmények fenntartása és a népbutítás folytatása érdekében. Az internet korában azonban aligha tartható titokban, hogy a finnugrista elmélet a velejéig hazug. S amikor valamelyik politikai párt szükségét fogja érezni egy népszerű látszatintézkedésnek, kézenfekvően merül majd fel a finnugrista tanszékek átszervezése és a támogatások átcsoportosítása. A jövőjüket tervező és első dolgozataikat fogalmazó fiatal nyelvészek már ma is számot vethetnek ezzel a lehetőséggel.

A fenti korszakolás érdemben nem vesz tudomást Nagy Géza, Fáy Elek, Fiók Károly, Mészáros Gyula, Aczél József, Varga Zsigmond, Götz László, Szabédy László, Marácz László és mások munkásságáról. A szerzőket és az eredményeiket elhallgatja, vagy a „dilettáns” kategóriába sorolja.

 

E jellegzetes finnugrista eljárásnak köszönhető a nyelvészeti dogma megmerevedése és a megoldatlan kérdések gyarapodása.