10 éves voltam 1988-ban, amikor a családunk elment autóval Olaszországba nyaralni (+ a nagynénémék). Sátorozni mentünk, 1 hét Jesoló, 1 hét Róma. Anyukám telepakolta a csomagtartót kajával úgy hogy még fahéjas palacsintát is tudott készíteni. Hozzáteszem: teljesen normális család vagyunk, nincs "kiazúraháznál", apu nem várta el, hogy legyen lecsó minden este. Annak ellenére, hogy nem igazán ettünk helyi ételeket, csupa szép emlékkel jöttünk haza, és anyu sem panaszkodott, hogy szétfőzte magát, nem nyaralt semmit. A gondoskodás a vérében van (mint minden rendes anyának), ezért nem okozott gondot az ellátás, meg persze segítettünk is. Egyszerű kaják voltak, semmi faxni. Az unokatesóm csomószor odajött, és szomorúan mondta, hogy az ő anyja nem csinál semmit (nem is tudom, mit ettek egész úton). Akkor nem tudom, mások hogy néztek ránk emiatt, mert tízévesen nem ezzel foglalkoztam. Ma már, ha külföldre mennek, nem visznek kaját (max. kekszet) és sem a tesóm, sem én nem főzünk külföldön (esetleg bedobunk 1-2 szendvicset az útra). Szerintem a kollektív tudat és a körülmények változása miatt van ez így.