Pszichológiából is tanultuk, hogy nem mindegy, hogy egy gyerek hogyan éli meg a születését. A koraszülöttek pl. sietve akarják élni az életüket, a császárral születettek meg bizonytalanok lesznek. Saját és kisgyerekes ismerősöm tapasztalatai szerint ez az elmélet még igaz is lehet...
Na ezért óvakodok én a cihológusoktól, ennyi baromságot magától ki nem találna az ember. Meglehet, hogy a szülés utáni első hetekben a már megszületett gyerek öntudatlanul kész bizonyos reflexiókra a szülés körülményeiből adódóan, de ez annyira öntudatlan, hogy erre azt mondani, hogy ez egy életre meghatározó tényező, hááát...
Jaj de utálom ezt sok áltudományos katyvaszt amiben annyan képesek hinni! :-(
Én soha nem akartam otthon szülni, igaz a császárra sem vágytam - a császár kényszermegoldás, a magzat szempontjából a leghumánusabb. Pedig így utólag akár egyedül is megszültem volna ha úgy hozza a kényszer, nem volt egy nagy durranás, egy hetes székrekedésnél jobban szenvedtem mint a szülésnél. A lányomnak is pl. teljesen normális volt a terhessége, se rosszullét, se semmi, a gyerek mintaszerűen növekedett, a fekvése is normális volt, sőt gyorsan tágult minden beavatkozás nélkül (első szülésnél a magzatvíz elmenetelétől számítva nem egészen 6 óra a gyerek felsírásáig azért egész szép teljesítmény nemde?) , mégis nagy baj lett volna, ha otthon szül, mert utána spriccelni kezdett belőle a vér, ha nem lett volna ott azonnal az orvos tán még el is vérzett volna.
Magam is elítélem a sok felesleges beavatkozást, az indokolatlanul adott oxytocint, az evés-ivástilalmat és egyebeket - de ennek ellenére én mindenkit lebeszélnék az otthonszülésről.
