Varga Géza:

Rovásírásunk tudós eredeztetésének története (9)

Részletek a napokban 4. kiadásban megjelent

"A székely rovásírás eredete" c. kötetből.

  
 Róna-Tas András, aki 1992-ben még „A magyar írásbeliség török eredetéhez” címmel írt tanulmányt ír és betű szavaink etimológiájáról (Sándor/1992/9), 1996-ban már úgy tudja: „Mindeddig tisztázatlan az írás eredete. Magából az írásból csak annyi állapítható meg, hogy a betűalakokat nagymértékben befolyásolta az, hogy a betűket rótták, hogy az írás jobbról balfelé haladt,  hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzót jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való kapcsolatra mutat. Ugyanakkor az írásban több betűkapcsolás, illetve rövidítés van, ami a középkori latin betűs írásnak sajátja, ezért bizonyos, hogy a székely rovásírás a latin írás hatása alatt fejlődött vagy fejlődött tovább. ... A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethető. Négy betűje (a, e, o, f) biztosan,  két betűje valószínűleg (h, l) szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethető vissza.” (Róna-Tas 1996/338).

 Azaz a türk íráscsalád helyett egyes szerzőknél ma már a sémi íráscsaláddal való rokonítás került napirendre, azonban továbbra sem határozzák meg egyik ismert írást sem forrásként és - megfelelő elvek és adatok híján - a tudományos igényű bizonyításra sem tesznek kísérletet. A székely írás egyes jellemzői valóban a sémi íráscsaládra vagy elődjére mutatnak, míg más jellemzői a türk íráscsaládra, a továbbiak pedig az egyiptomi, kínai, sumér stb. írásrendszerekre. Ha Róna-Tas András ezek közül egy-két kiragadott jellemzőt túlhangsúlyoz és félreértelmez, míg másokat említés nélkül hagy - akkor az nem a székely írás eredetének, hanem csupán a szerző szándékainak megismerését segíti elő.

 Ami pedig a középkori latinbetűs betűkapcsolások székelyre gyakorolt hatását illeti, a székely betűk egyúttal hieroglifák is - ezért nem a betűkapcsolások, hanem a jelkapcsolások eredetét kell keresnünk. Ez pedig a kínaiak írására jellemző, akik - az egyszerű képekkel visszaadhatatlan fogalmak jelölésére - egy sajátos montázs-technikát alakítottak ki (például a „fül” és a „kapu” jele együttesen „valaminek a meghallását” jelenti). E sajátos jelkombinációknak köszönhetően a kínai írásnak ma mintegy 56 000 jele van, holott a korai szó- szótagírásoknak elég volt 700 - 2500 jel is. Mivel a székely írás elődjét használták a hunok és az avarok is (22., 25. ábra) s a székely és kínai írás között kétségtelen kapcsolatok mutathatók ki (9., 20., 27., 29., 30. ábra), ezért nem lehet elvetni a hun, avar és székely ligatúrák és a kínai montázstechnika rokonságának lehetőségét. A jelkapcsolásokra, és a jelekből alkotott képekre elegendő keleti (vagy keleti eredetű magyar) példa van ahhoz, hogy a „latin hatás” helyett a sztyeppén széles körben elterjedt, jóval korábbi szokásról beszéljünk (9., 11., 15., 30., 31., 36. ábra). A Róna-Tas András által feltételezett, de nem bizonyított „latin hatás” csupán egy használhatónak vélt, de erőtlen eszköz arra, hogy a székely írásnak az arameusból le nem vezethető sajátosságait megpróbálják magyarázni.