Varga Géza:

Rovásírásunk tudós eredeztetésének története (5)

Részletek a napokban 4. kiadásban megjelent

"A székely rovásírás eredete" c. kötetből.

 Püspöki Nagy Péter 1977-ben értékeli elôdei munkásságát: „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzôk mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítô ismeretében kell létrejönnie. Ha ... vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévô egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzôik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén. ...

 Az ótürk írás és a magyar írás egymáshoz kapcsolásának hívei a 32 jelet tartalmazó magyar írásban a leghatártalanabb szabadosság mellett is csupán 15-16 jelet tudtak úgy ahogy összekapcsolni. Tényleges alaki és hangtani azonosság azonban csak öt betűjel - az „e”, „j”, „n”, „s”, és „sz” - esetében áll fenn. A magyar nemzeti írás esetében tehát ... olyan írásrendszerrel van dolgunk, melynek 24-27 betűjele önálló alkotás, melyet a betűket alkotó elemei és más írástani sajátságai a mediterránum lineáris íráskultúrájának kapitális ágához kapcsolnak.”

 Lényeges eltéréseket említ a magyar és türk írás rendszere között. Hivatkozik a korai szövegemlékekben meglévô ligatúrákra és névmonogramokra, amely jelenségek alsó határát Nagy Károly koráig vetíti vissza. (A székely ligatúrák azonban - mint látni fogjuk - nem a frank idôk latin íráshasználatának hatására keletkeztek, hanem egy jóval korábbi keleti hagyomány örökösei - VG).

 Végül leszögezi: a magyar írás egy népvándorlás kori (a Cirill, azaz Konstantin által 872-ben Velencében emlegetett avar) írás utóda, amelyet már Nagy Károly és késôbb Mátyás király korában is használtak - „tehát nagyon valószinüen csak másodlagos magyar írás”.