A Törvény azonos Krisztussal, de nyilván maga Krisztus több, mint a Törvény, hiszen a Törvény (Ige) testté lett. Viszont a teljes Szentírás Krisztushoz vezet, ahhoz a Krisztushoz, aki testté lett, majd feltámadt és felült a mennyei dicsőségbe. Ebben az értelemben az Írás, és a Törvény is Krisztushoz vezető mester (útmutató). Lehet, hogy nem fogalmaztam teljesen pontosan, de így értettem.

Az üdvtörténetbe beletartozik a világegyetem teljes helyreállítása, és ez a vége:

"Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben."

Vagyis az üdvtörténet végén Isten lesz minden mindenben, és ez az esemény nem azonos az emberiség üdvözülő részének a mennyei dicsőségbe való bemenetelével.
A teremtés pedig így kezdődik:
"Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.
A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett."

"A föld pedig kietlen és puszta vala..." kifejezés az eredeti héber szövegben úgy is értelmezhető, hogy "A föld pedig kietlen és puszta lett..." Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a Sátán bukása, amit az Ésaiás 14, ill. az Ezék. 28. leír, az ember teremtése előtti eseményt ír le, hiszen a Paradicsomban már a Sátán jelen volt, hiszen különben kitől is kellett volna őriznie az embernek a Paradicsomot. Ennek alapján egyértelmű, hogy a világegyetem ill. a Föld megromlása az ember teremtése előtt következett be.

Az Egyház dolga pedig azért kell hogy több legyen, mint az üdvösség hirdetése, mert te sem mész be egy olyan szép házba, ami kívülről nagyon kívánatos, de nem mondják el neked és nem írják le neked, hogy mi van belül. Hasonlóképpen a Menny is csak akkor lesz kívánatos, ha tudjuk, mi van ott, nemcsak a kaput látjuk. És ezt az Ige is alátámasztja:

Zsid. 11.13
Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.
Mert a kik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek.
És hogyha eszökbe jutott volna az, a melyből kijöttek, volt volna idejök a visszatérésre.
Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék, mert készített nékik várost.

Egy hívő számára alapvető életérzés a Menny valósága utáni vágyódás. Ez kell hogy legyen az elsődleges és alapvető attitűdje. Az erkölcsi-emberi, stb. tökéletesedés ennek következtében jön létre. Ha a sorrendet megfordítjuk, nagyon jó embereket kaphatunk, de nem fognak a Menny után vágyódni. Ez ma az Egyházban csak töredékesen valósul meg, de az Ige egyértelművé teszi, hogy csak az ilyen, a Menny után vágyódó emberek azok, akiket Isten nem szégyell, ha Atyának (Istenüknek) nevezik.