Varga Géza:

Rovásírásunk tudós eredeztetésének története (1)

 

Részletek a napokban 4. kiadásban megjelent

"A székely rovásírás eredete" c. kötetből.

 

A krónikás hagyomány hun vagy szkíta írást emleget. Ezzel összhangban áll a tudós Thelegdi János véleménye: „A hun betűkrôl, melyek közönségesen székely betűknek neveztetnek”, valamint a tudóstárs Baranyai Decsi Jánosé is, aki az elôszóban „szkíta ábécét” említ (Thelegdi/1598, 1994/7,15). Bél Mátyás is hun-szkíta írásról ír 1718-ban megjelent nagy hatású munkájában.

 Újabban mind a hun, mind a szkíta nevet gyűjtônévnek tekintik, ezeket egymástól és a magyarságtól is elhatárolják. Sokáig elhallgatták a hun és szkíta íráshasználat tényét is (amelyrôl pedig antik források és régészeti leletek is tájékoztatnak) és koholmánynak ítélték a székely rovásbetűket (krónikáink nehezen kétségbevonható adatai ellenére). E nagy támogatást kapott megalapozatlan balítéleteknek köszönhetôen aztán a mai közgondolkodás szerint a szkíta vagy a hun név nem igazít el eléggé (csupán a keleti, sztyeppi származásra utal) - és sokan ma is kételkednek a honfoglalók íráshasználatában.

 Ligeti Lajos is hasonlóan vélekedett még 1986-ban is. Mint írta, hangtanilag a magyar betű szavunk lehetne honfoglalás elôtti török jövevényszó, de „e feltevés mögül hiányzik a kielégítô tárgyi háttér; miféle írott szövegekrôl lehet szó ebben a korban?” (Ligeti/1986/262).

 A modern korok kutatói a bizonytalanná tett hun és szkíta forrás helyett megpróbálták a székely írás eredetét íráshasználattal közismerten rendelkezô népekhez kötni.

 Fischer Károly Antal még a hagyománynak megfelelôen hun-magyar írásról tájékoztat (Fischer/1889).

 Nagy Géza 1890-ben türk jelekkel vetette össze a székely rovásbetűket. A türk írás megfejtése és az íráshasonlítás elveinek kidolgozása elôtt egy ilyen felszínes - a jelek kismértékű hasonlóságára épülô -  összevetés indokolt volt, de származási hipotézis megalapozására akkor sem adott lehetôséget.

 Thorma Zsófia az általa felfedezett tordosi neolitikus cserepeken négy székely rovásjel (a „c”, ny”, „t”, „zs”) elôképét ismerte fel (a párhuzamok száma valójában tíz felett van, lásd a 35. ábrát!). A hazai mellôzés miatt könyve németül jelent meg, amelyben a lineáris jelek keleti vonatkozásait is tárgyalja (Thorma/1894).

 Debreczenyi Miklós 1914-ben magyarul olvasta el egy 3000 éves szkíta balta ligatúrás feliratát, amit 1971-ben Pataky László lényegében hasonlóan értelmezett.

 Sebestyén Gyula már 1915-ben helyesen fogalmazta meg azokat az elveket, amelyeket egy írásrendszer eredetének kutatása közben célszerű szem elôtt tartanunk: „elôbb tüzetesen megismertük a magyar rovásírás rendszerét, utána pedig a rendszer ismérveivel az egyetemes írástörténetben felkutattuk és a fejlôdés sorrendjében el is helyeztük”. A székely írás rendszerét vizsgálva megállapítja, hogy a székely írás rovásírás, s mint ilyen, a „rováson legtovább megmaradt”.

 

A türk és a székely írás magánhangzóit görög eredetűnek tartja s ebbôl azt a téves következtetést vonja le, hogy a két sztyeppi írás eredetileg nem volt magánhangzó-ugrató. Ez a következtetése azonban helyesbítésre szorul. Abból a ténybôl ugyanis, hogy a székely írás magánhangzói gyakorlatilag azonosak a görög írás magánhangzóival, még nem következik, hogy a székely írás eredetileg nem volt magánhagzóugrató. A görög írást megelôzô szótagírások ugyanis már rendelkeztek magánhangzókkal, de azokat nem mindíg írták ki - mert a magánhangzókat a szótagjelekkel is kifejezhették. A magánhangzókat csak különleges esetekben: például hosszú magánhangzós szótagokban jelölték (ahogy az a korai székely írásemlékeken is megfigyelhetô).

 Azaz a magánhangzókat ismerô, mégis magánhangzóugrató székely és türk írásgyakorlat - jellegét tekintve - korábbi a görög és a föníciai rendszereknél. Ebbôl pedig - Sebestyén Gyula rendszerelvű szemléletével összhangban - az következik, hogy a görögök átvehették a magánhangzóikat a székelybôl, fordítva azonban ez nem történhetett. A székely magánhangzóugratás gyakorlata és a magánhangzókészlet is a görögöket és a föníciaiakat megelôzô (hurri?) szótagoló rendszerek rokonságába tartozik.

 Sebestyén Gyula a föníciai-görög forrást az ótürkbôl nyelvi okok miatt hiányzó, de a székelyben létezô „f” mássalhangzóval is bizonyítani próbálja. Az „f” hang azonban  az archaikus görögbôl és a föníciaiból is hiányzik, a klasszikus görögben késôbb megjelenô „f” (pontosabban „ph”) alakja pedig nem azonos a székely „f” körbe zárt keresztjével, hanem az „us” rovásjel formai megfelelôje (vö: Jensen/ 1969/443!). A körbe zárt kereszt ugyan megtalálható a föníciaiban és a görögben is, de ezekben mindig „t”, vagy „th” hangot jelöl (20. ábra). E jelek tehát nem alkalmasak a székely írás föníciai-görög eredetének igazolására.

 Az eredetileg török nyelvű székelységet feltételezô elmélet szellemében Sebestyén Gyula felteszi, hogy az „elmagyarosodó” székelység a török rovásírás ismeretét keletrôl hozta magával s így örököse lehet a hun-avar hagyományoknak. (A székelyek eredeti török nyelvűsége ugyan minden alapot nélkülözô hipotézis, de a hun-avar származás gondolatának megôrzése helyesnek bizonyult.) Rovásírásunk szerinte a magyarokhoz a nyugati türkbôl (az Azov-vidéki turkok világából) került, amelyben több középtenger-melléki régiség maradt meg, mint a közép-ázsiai ótörök rendszerben (s itt alighanem a jelformák régiségére gondolt). A nyugati türk kapcsolatot azonban azóta sem sikerült bizonyítani, s ez az ötlet is megmaradt az alátámasztást nélkülözô találgatások szintjén.