Diletták

(nem varietas, de laktat)
Már így mostanábank
orábban lesz késõ,
a nyár hajszálába
lopván beszökik a vén õsz.
Ilyenkor nagyon
lelkiállapotba kerül a kósza test,
van, hogy az elbizonytalanodásje
lensége jön rá egyenest.
Az égbolt olyan,
mint egy galambszürke öltönynadrág,
nem a sliccénél nézve,
hanem hátrább.
Hasonlóképpen az élet is
igen nehéz esésû,
folyton folyvást lehúzza
a pénztárca meg a fésû.
Mindig felfeslik valahol
az agyi gondolat koptatója,
pedig hajszálra egyforma léptek
lógnak ki alóla.
Merõ púpok a felhõk,
egyre a világ kitérdesedik,
és a vasalással nem lehet
megoldani a kérdéseket.
Mint hogyha egy
közületi étkeztetés lenne a lét,
amelyben nem a rizseshúst változtatják,
hanem a nevét,
ami nem tápértékileg jó,
sokkal inkább pszichésen,
az étlapra fektett hangsúly is
nagyot nyom az evésen.
De csitt, amikor a lélek
már teljesen ellaposodna,
egy-egy haladás képében
zömmel kisüt a napos oldal.
Sajnos, mire a sok jogosult
az úttesten keresztül odafut,
a bõség kosarából kissé csak
a futkozás melege jut.
Megered az esõ lába,
hallatszik is a sok patty, patty,
kinéz a szem, mire föl
visszanéz a konyhaablak.
Némely tekintetben
egyre több a tompa máma,
erõs hullámokban gõzölög az õszi pára.
Jobb is talán viszont,
hogy a csüggeteg forszírozás helyett
az emberi zsiger
fölplankol egy vastag levest,
hiszen ameddig eléggé
sûrûen kanalazhat,
kétségtelen a szájíz.
Nem varietas, de laktat.