Miután úgy-ahogy sikerült általánosságban jellemezni a ragozás helyét a magyar nyelv sajátosságai között, egy személyes vonatkozásra kell kitérnem, különben nem érthető az okfejtés. Az egyetemen angol-orosz szakosként hagyományos nyelvészeti képzésben részesültem, és aztán igen hosszú ideig nem csináltam ügyet abból, hogy anyanyelvként úgynevezett ragozó, idegen műszóval agglutinálónak besorolt, nyelvet beszélek, míg a két tanított, s ezáltal megélhetésemet biztosító nyelvek ugyanebben a felosztásban a „hajlító nyelvek” címkét kapták. Szakmai pályám nagyobbik részét eltöltöttem úgy, hogy a ragozást nem tekintettem a magyar nyelv különleges sajátosságának, és semmiféle következtetést nem vontam le abból sem, hogy a körülöttünk élő, illetve a világot ma uraló népek kivétel nélkül hajlító nyelveket beszélnek. Ennek a különbségnek az értékbeli, minőségi jellege csak 2-3 éve kezdett bennem igen lassan tudatosulni, és úgy gondolom, most ennek a folyamatnak kb. a felénél tartok, vagyis ma már talán úgy félig tudom, mit jelent a ragozás. Valaki mondhatná, hogy majd akkor tartsak erről előadást, ha a folyamat végére értem, de én azt hiszem, tanulságos lehet mások számára egy időközi beszámoló is.



Az első felismerés akkor ért, amikor harminc évi orosztanítás után egyik órámon megbeszéltük a ???? ‘adni’ ige ragozását, és életemben először azon kezdtem gondolkodni, miért mondunk az oroszban ragozást, amikor ez egy hajlító nyelv, tehát szigorúan véve nem is tud ragozni. Tudni kell, hogy a rokonság szerinti csoportosítás mellett létezik a nyelvek szerkezete és működése szerinti felosztás, melyet még a XIX. század nagy nyugat-európai nyelvészei gondoltak ki, és nem-hivatalosan ma is érvényben van. Ez egy négyes felosztás, mely szerint vannak elszigetelő (kínai), hajlító (indogermán, sémi), ragozó (finnugor, török, busman, bantu nyelvek, több kaukázusi nyelv mint pl. csecsen és grúz, a kihalt[?] sumér, baszk) és összegző vagy bekebelező (eszkimó, amerikai indián, ausztráliai) nyelvek. A mai angol eredendően hajlító, de vannak elszigetelő vonásai is.



Miben áll a hajlítás? Egyfelől abban, hogy a szó tőmagánhangzója változik meg, méghozzá minőségileg. Angolban legjobb példa erre a rendhagyó igék három alakja: drink – drank – drunk stb.; ez az ún. tiszta vagy belső hajlítás, melyre a mi nyelvünkben nincs példa (ugyanakkor mutatja a magánhangzók fontos szerepét is az indogermán nyelvekben). Az ún. külső hajlításban végződések, toldalékok jelennek meg, ezek azonban egészen mások mint a magyar ragok, legföljebb látszatra és messziről hasonlítanak. Összevető példaként tekintsük a magyar nép főnév ragozását, illetve a latin populus declinatio-ját, azaz hajlítgatását:

„A régiek az alanyesetet tartották alapvető és elsődleges alaknak; ezt függőleges vonalhoz hasonlították, s a tőle való eltéréseket – a „függő” vagy „ferde” eseteket – elhajlásoknak, el-esésekenek tekintették (innen magának az esetnek a neve, latinul casus az ‘esni’ igéből), s ezért nevezték declinatio-nak a névszó különféle alakjainak felsorolását, lévén hogy ezek kilengések a névszó „egyenes” (vagy álló) alakjától.” (WEB 580.old.)

Jól látható, hogy latinban (és minden más hajlító nyelvben!) az egyes esetvégződések az alanyeset –us végződése helyébe kerülnek, tehát ahhoz képest valóban elhajlásokat vagy eltéréseket képeznek. A magyarban viszont a ragnélküli alapszóhoz illeszkednek a ragok, az alapszó változatlan marad, legföljebb mennyiségi változások vannak, pl. nyúlás: fa – fák. Minthogy eset (casus) és declinatio szorosan összetartozó fogalmak, a mi nyelvünkben az eset szó használata is teljességgel indokolatlan, csak tárgyragról és határozói (vagy név-) ragokról van értelme beszélni. Míg latinban a névszó csak hat eset valamelyikében állhat, a magyarban húsz fölött van a határozói ragok száma, tehát egészen más jellegű, lényegében nyitott rendszerről van szó.


„ ... a ragozás (agglutinatio) abban különbözik a hajlítástól (inflexio), hogy előbbiek természetes módon bonthatók fel összetevőikre, s ezen összetevők a tőtől jól elkülöníthetők. A ragozás igazi próbája tehát az, hogy a toldalékok [rag szavunknak nincs angol vagy latin megfelelője – VJ] rendelkeznek-e helyváltoztató képességgel, illetve jelentésük átvihető-e.” (uo. 43.old.)

Ugyancsak jól látható, hogy a magyarban szépen megkülönböztethetőek, felbonthatóak a toldalékok, a többesszám elkülöníthető az egyes ragoktól: a nép - ek - et szóalakban pontosan lehet tudni, melyik jelzi a többesszámot és melyik a tárgyat, míg latinban az e.sz. tárgyeset -um végződése nem is hasonlít a többesszámbeli -os végződésre. Vagyis a toldalékok önkényessé, megegyezésszerűvé váltak, amit a nyugati nyelvtudomány jellemző módon fejlődésnek próbál feltüntetni. Nincs válasz arra a kérdésre, miért éppen -um legyen a tárgyeset végződése egyes számban, és miért -os többes számban (6). Saussure tétele a nyelvi jel önkényességéről „természetesen” a toldalékelemekre is érvényes. Ettől kezdve már egyenes az út ragozás és hajlítás összemosása felé. 1932-ben a nagy Webster-szótár szerkesztői még pontosan tudják a kettő közötti különbséget, de én az ötvenes-hatvanas években már ragozást tanultam orosz órákon, az osztály másik fele pedig ugyanazt latin órákon. Valamiféle felzárkózási igény, megfelelési kényszer működik a jelek szerint nyelvi téren is: ha a fejlett nyugat-európai nyelvek toldalékjai önkényesek, értelmezhetetlenek, akkor mi se legyünk „alábbvalók”, nosza kiáltsuk ki a mi ragjainkat is értelmetlennek, zűrzavarosnak, hiszen ez a fejlődés útja!


Itt: http://wikisource.org/wiki/RagozĂł-rßgyezĹ?_magyar_nyelvßnk