(folyt.)


A francia pozitivista szociológusok is hatással voltak rá: A. Comte (1798–1857) és G. Trade (1843–1904). Saussure szerint a nyelv egy grammatikai rendszer, ami minden ember agyában létezik, vagyis a közösség, és nem az egyének agyában. Szerinte a nyelv az emberen kívül is létezik. Saussure azt vallotta, hogy a nyelvet egyrészt úgy kell vizsgálni mint rendszert, másrészt mint a kommunikáció eszközét. Összevetette a nyelvet a gondolatokat kifejező jelrendszerekkel, és ebből kifolyólag egy új tudomány kialakítását látta szükségesnek. Ez az új tudomány a szemiológia, amely a társadalom életén belül a jelek életét összefoglalóan és általánosan vizsgálja. Egyik legnagyobb felismerése, hogy a nyelv egyidejűleg létező, rendszerszerű összefüggéseinek feltárásával és vizsgálatával is foglalkoznia kell a nyelvtudománynak. Ez alatt azt értette, hogy a nyelvet ne csak időbeli változásában vizsgálják, mint ahogy általában ezt addig tették, hanem a jelenkori állapotában is, mert csak akkor kaphatunk teljes képet a nyelv változásáról. Az előbbit diakronikus, az utóbbit szinkrónikus nyelvészetnek nevezzük. A szinkrónikus nyelvészet szerinte a nyelvvel, míg a diakrónikus a beszéddel foglalkozik. A másik lényeges megállapítása, hogy külön kell választani a nyelvközösség tudatában létező nyelv (langue) vizsgálatát a beszéd (parole) vizsgálatától. Szerinte a beszéd csak másodlagos szerepű a nyelvhez képest. Saussure megkülönböztette a külső és belső nyelvészetet. Külső nyelvészeten értette az olyan nyelvi változások vizsgálatát, amelyeket külső (nyelven kívüli) tényezők idéznek elő. Ilyen külső hatásnak tartotta például a gyarmatosítást, a migrációt, a hódításokat. Véleménye szerint a külső tényezők alakítják a nyelvet, de a nyelv is alakítja a nemzetet.

Saussure nyelvszemlélete csaknem valamennyi modern nyelvtudományi irányzat kialakulására hatással volt.