Varga Géza:

A HONFOGLALÓK KÖNYVTÁRAI (6)

- Rovásírásos évkönyvek a Volgától keletre -

 

(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)

 

Sztyeppi évkönyvek Anonymusnál

 

Ilyen pusztai évkönyvek emléke Anonymusnál is fennmaradt: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szkítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér … Ügyek fia … uruk és tanácsadójuk nekik … fiával, Árpáddal … szövetséges népeknek megszámlálhatatlan sokaságával. … Az Etel (Volga) folyót pogány módra tömlőn ülve úsztatták át.”

 Kristó Gyula szerint Anonymus e helyen „teljesen egyértelműen Regino évkönyvét hasznosította”.

Kristónak erről az állításáról azonban aligha mondhatunk mást, mint hogy az a tények meghamisítása. Anonymus ugyanis nem egyetlen, hanem több egybehangzó évkönyvről beszél, miközben Reginonak csak egyetlen évkönyvéről tudunk. Ráadásul Regino a kivonulást a 889. évhez köti, azaz tőle Anonymus 884-es évszáma semmiképpen nem származtatható.

Több egybehangzó évkönyv egyébként is csak az események helyszínéhez közel (a Volga vidékén, például Horezmben, Kazáriában) keletkezhetett, hiszen a távolabb dolgozó történetírókhoz esetleg csak évek múltán, különböző időpontokban jutott el az átkelés híre. Mivel a többi, reánk maradt kútfő ennek megfelelően egymástól és Anonymustól is eltérő évet ad meg a kiköltözés időpontjaként, ezért Anonymus fenti évszámát egyik ismert forrásból sem származtathatjuk.

Olyan – azóta elveszett – évkönyvcsoportra kell tehát gondolnunk, amelyek egymáshoz és Anonymushoz is jóval közelebb álltak, mint a ma ismert mohamedán, bizánci, szláv és nyugati kútfők. S aligha feltételezhetünk mást, mint egykor rovásbetűkkel vezetett magyar évkönyveket, amelyeknek Anonymus a latin betűs másolatait vagy kivonatait láthatta a magyar királyi és főúri könyvtárakban.
Ezekről a magyar évkönyvekről nem sokat tudunk, de az feltételezhető, hogy a szerkezetük és a tartalmuk jórészt, szükségképpen és sajátosan eltérhetett az idegenekétől.

 

Bonfini a magyarok évkönyveiről

 

A magyar történetírásnak eme sajátosságára, az idegen történetírók munkáitól való szerkezeti és tartalmi eltérésre már Bonfini, Mátyás király történetírója is felfigyelt:
Attiláról „A magyarok évkönyvei azt hagyományozzák, hogy (testvérét, Budát) a catalaunumi vereség után gyilkolta meg” (1995/80).

„Egy évkönyvíró szerint a hunok Őse Hunor és Magor volt, ez azonban a népek eredetérôl csak fecseg, mert a zsidó histórián kívül semmit sem olvasott.” (1995/61)

„Mint a magyar évkönyvek mondják, (Attila) akkora hun sereget szedett össze, hogy táborában a segédcsapatokon kívül tízszer százezer embert emlegetnek. Ez ugyan lehetetlennek hangzik, azonban mégis valószínűsíti a szkíták megszámlálhatatlan sokasága és birodalmuk kiterjedése” (1995/78).

„A magyar évkönyvek a többitől eltérőleg a catalaunumi ütközetet és az orleans-i ostromot a reimsi elé teszik, szerintük Attila a Galliák, az orleans-iak meg a reimsiek előtt támadta meg Konstancát, Luxeuilt, Besancont, Chalont, Macont, Langres-ot, Burgundiát és Lyont. Nem tudjuk elég biztosan, melyiknek higgyünk.”  

 

„A magyar évkönyvek, és sokan mások is, azt mondják, hogy Attila, miután az itáliai és illyricumi hadjáratban diadalmaskodott, és ... hazament ... Sicambria lakosságának háromszor adott lakomát” (1995/150).

„a hunok, akiket aztán magyaroknak neveztek, visszatértek a Pannóniákba. Mert – ha évkönyveiknek esetleg hihetünk .– az üdvösséget követő hétszáznegyvennegyedik, az Attila halála utáni háromszázegyedik esztendőben, Leó fia, Konstantin császárságának és Zakariás pápaságának az idején jöttek vissza. Más szerzők nagyobbrészt azt állítják, hogy az egyszer már elfoglalt Pannóniákat nem is hagyták el sohasem. ... nem találhatták elhagyatottan azt a termékeny és kellemes éghajlatú földet, amelyre nemcsak a szomszédok, hanem a legtávolabbi nemzetek is ácsingóztak. Az ő évkönyveik is cáfolják, hogy visszatértükben e helyeket üresen találták volna, hiszen ezek arról tanúskodnak, hogy ott részben szarmaták laktak, akiket lengyeleknek hívunk, és ... a Dunánál ott lelték a messze környéken uralkodó lengyel Szvatét, Marót fiát.” (1995/187)

„A magyarok ostoba évkönyveit csak szidni lehet, amiért kontár hanyagsággal mellőznek egy sereg emlékezetre méltó háborúságot, amelyek a germánok és a gallok ellen folytak. Mi pedig ezt az időbeli űrt, amennyiben ránk tartozik, megkíséreljük kitölteni Liutprand és más írók segítségével.” (1995/192)

Azaz már Bonfini is felismerhette, hogy a magyar évkönyv-csoport nem keletkezhetett úgy, ahogyan ezt ma általában magyarázni szokták: pusztán, vagy elsősorban a nyugati krónikák másolása útján. Hiszen akkor nem mondanának azoknak ellent s nem lenne bennük (azokhoz képest feltűnő) kitöltendő időbeli űr, eltérő és ellentmondó adat sem. Ezeket az eltéréseket a korai magyar történelem sajátosságai magyarázzák, amelyek szükségképpen nyomot hagytak a magyar történetírásban is.

A jellegzetes eltérések egyúttal a honfoglalás előtti történetírásunk létezését is bizonyítják.

Érdekes Bonfini szóhasználata is, mert krónikák helyett évkönyveket említ. Az Árpádok korából fennmaradt történetírói alkotásainkat ma (egy kivétellel) a műfajuknak megfelelően krónikának vagy gesztának nevezzük s nem évkönyvnek. A különbség talán több puszta szóhasználati eltérésnél. Azaz Bonfini tudatában lehetett annak, hogy az általa ismert magyar történelmi munkák legalább részben a hun-avar évkönyvek kivonatai, vagy feldolgozásai.

Ilyenek létezését leginkább a székely eredettörténet s azon belül is a Csaba királyfiról és hosszú életéről megőrzött tájékoztatás bizonyítja, amely utóbbi – a történeti források közül – egyedül a hun eredetű bolgár dinasztia Irnikjének életrajzi adataival igazolható. Tehát minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ez az adat a hun-avar évkönyvekből került a magyar krónikákba is, meg a bolgár történeti hagyományba is; közvetlen másolás, esetleg egy szájhagyományra épülő időszak segítségével.