És tényleg elmúlik:)))

És mikor ott nyavajog a nyakadon, hogy ez kell, meg az kell, vagy ott ülsz vele a sebészeti ügyelet várójában törött kézzel, akkor mennyivel könyebbnek tűnik ez az időszak, mikor még naponta "csak " 1-2 órát sírtak. Vagy esetleg ott ülsz éjjel az ágyadon és foggalmad sincs, merre kószál a kamasz kölök, akkor ismét csak visszasírod ezt az időszakot... Vagy amikor először felteszed a vonatra, mikor táborozni indul és utánna egy hétig eszed a kefét, mit csinálhat nélküled...

Hát igen, minden korszaknak megvannak a nehézségei, csak épp túl kéne élni valahogy. De kitartás!!! Menni fog! :))

Nekem pont anyu segített, aki szintén dolgozott, és munka után rohant haza segíteni. Az anyósom, aki nem messze lakott tőlünk és húsz éve otthon döglött, meg se kérdezte, hogy esetleg el tudok-e menni vásárolni. A nagyfiam 2,5 éves volt, mikor a pici megszületett szívbetegen. Váratlanul jött a dolog, én meg szinte végig ott voltam vele, míg kórházba volt ( több, mint 2 hónapig ). Addig végig anyu vitte reggel a nagyot bölcsibe, ment dolgozni, délután rohant a gyerekért, vitte játszótérre, sétálni, gondozta addig, míg haza nem jöttünk a pindurival műtét után a kórházból. A lusta dög anyósom meg ezalatt otthon meresztette a ... és közben kritizált. Aztán mikor másodjára műtötték a kicsit, a tesómnak volt egy komoly autóbalesete, anyunak vele kellett törődnie, a nagyot a párom átvitte anyóséknak. Egy hónapig ott lakott a gyerek. Hát mondanom se kell, csórikám teljesen kikészült. Közben én is a lelkiismeretfurdalástól hogy nem tudok foglalkozni vele. Mire aztán újra hazajöttünk, mindannyian olyanok voltunk, mint az élő holtak. És szerintem mikor ott ültem a kicsi ágya mellett a kórházban, pont olyan tehetetlenséget éreztem, mint most Te, csak más okból. De ez az időszak is elmúlt, csak míg benne éltünk, azt hittük soha nem lesz vége. De aztán vége lett :))