František Mikloško: Közös történelmünk alapvető értéke a kereszténység
Beszéd az Adalbert-díj átvétele alkalmából
Tisztelt köztársasági elnök úr, tisztelt helyettes házelnök úr, tisztelt miniszter urak, képviselő urak, tisztelt jelenlevők!
Ebben az ünnepélyes pillanatban, amikor a mikrofonhoz lépek, hogy megköszönjem azt a nagy megtiszteltetést, amelyben a Szent Adalbert-díj odaítélése révén részesültem, három szimbólumot látok magam előtt.
Az első maga az a tény, hogy ez az ünnepség az első magyar király, Szent István koronájának közvetlen közelében zajlik. Az én királyom, de úgy is mondhatnám, a mi királyunk és szentünk koronájának közvetlen közelében. Míg Szent Cirill és Metód hittérítése az írásbeliséget, a liturgia nyelvét és az első szláv nyelvű irodalmi alkotások létrejöttét jelentette számunkra – az első, Róma felé forduló kulturális öntudatra ébredést, a Szent István által megalapított magyar állam egyszer s mindenkorra a nyugati civilizációhoz kötött bennünket, szlovákokat: mi is végérvényesen Közép-Európa történelmének részeseivé váltunk. Végérvényesen részesei lettünk azoknak a közösen megélt sorsfordító eseményeknek, annak a kultúrának és mentalitásnak, amely minden földrajzi határnál jobban meghatározza az általunk Közép-Európának nevezett térséget. Mindenekelőtt ezért érzem szimbolikusnak ezt a mai ünnepséget.
A második szimbólum az a név, amelyről a Szent Adalbert-díjat elnevezték. Szent Adalbert – a vértanú neve.Minden vallásnak, filozófiának, tudománynak, civilizációnak megvannak a maga vértanúi – bennük rejlik a titkuk.
A kereszténység történetét kezdettől fogva végigkíséri vértanúinak áldozata. Igen különböző azoknak a mártíroknak a története, akik az elmúlt kétezer év alatt Krisztus iránti szeretetükért és hitükért a kínhalált is vállalták. Tudjuk, hogy az első keresztényeket az arénákban összesereglett rómaiak üdvrivalgása közepette kiéheztetett oroszlánok elé vetették. Ki tudja, mi lehetett az utolsó gondolatuk?
A francia forradalomban tömegesen guillotine alá küldött apácák dicsőítő éneket szereztek a nyaktilóról, és azt énekelve indultak a vesztőhelyre.
1915-ben, a mexikói keresztényüldözés idején a rendőrség kiderítette, hogy egy pap titokban összeesketett egy fiatal párt, és ezért mindhármukat ott helyben agyonlőtte. A mártírok története a halálra gyötörteket tekintve, úgy látszik egyértelmű.
Engedjék meg azonban, hogy elmondjak önöknek egy történetet, amelyből kiderül, milyen hatással volt országainkban az emberek sorsára és mártíromságára a kommunizmus.
1950-ben Csehszlovákia kommunista urai el akarták szakítani a katolikus egyházat a Vatikántól. Azt kívánták a hívőktől, hogy írják alá az úgynevezett Katolikus akciót, vagyis forduljanak püspökeik ellen. A püspökök közös pásztorlevelet adtak ki, de az államvédelmi hatóság megtiltotta a papoknak, hogy levelüket a szentmisén felolvassák. Egy harminchat éves pap prédikációiban élesen elítélte a rendszer erőszakos beavatkozását, óvta az embereket a Katolikus akció aláírásától, és határozottan kiállt a püspökök mellett. A rendőrség 1950-ben letartóztatta, és a bíróság kilenc évbörtönre ítélte. A kihallgatások során annyira megtörték, hogy püspökének tárgyalásán, akit szintén sokévi börtönre ítéltek, ő volt a vád egyik tanúja.
A börtönben ez a pap rákbeteg lett, és negyvenhárom éves korában a börtön kórházában halt meg.
Megszámlálhatatlanul sok ehhez hasonló eset fordult elő a többi kommunista országban is.
Vajon miként vívta meg utolsó csatáját ez a magára maradt pap a börtönkórházban? Sokáig küzdött, hogy megőrizze a pápa, a püspöke iránti hűségét. A kommunisták nem kívánták, hogy azonnal döntsön. Hónapokig vártak, hagyták, hogy a börtön lassan felőrölje erejét. Ezt a papot nemcsak a börtönkórházban elszenvedett keserves halála tette mártírrá, hanem megalázottsága is, amelyet magányosan haldokolva kellett elviselnie.
Tisztelt Jelenlévők!
Most, hogy átvehetem a Szent Adalbert-díjat, a hozzá hasonló, nálunk, Szlovákiában és a világ sok más országában halálra kínzott, megalázott emberekre gondolok.
A harmadik szimbólum, amely ezekben az ünnepélyes pillanatokban eszembe ötlik, az a város és az az ország, ahol ebben a kitüntetésben részesülök: Magyarország és a fővárosa, Budapest. Már több mint tizenegy évszázada élünk itt egymás mellett magyarok és szlovákok.
Több mint nyolc évszázadon át a történelem minden vihara ellenére Szent István hagyatékának szellemében munkálkodtunk együtt a történelmi Magyarország többi nemzetével. A XIX. és XX. század azonban kedvezőtlen fordulatot hozott népeink egymáshoz való viszonyában, és ez végül térségünk régi államainak felbomlásához és új államok létrejöttéhez vezetett. Ebben az időszakban a szlovákok és magyarok ellenségeskedése sok kölcsönös sérelmet okozott.
1990 júniusában, az első szabad választások után a szlovák országgyűlés elnöke lettem. A kommunizmus negyven éve után szükségét éreztük annak, hogy úgyszólván az alapoktól kezdve újult erővel nekigyürkőzzünk jövőnk építésének. És ehhez természetesen szembe kellett néznünk múltunk sötét korszakaival.
1990 karácsonya előtt a Szlovák Köztársaság parlamentje és kormánya Nyilatkozatot fogadott el, amelyben megkövettük zsidó polgártársainkat a szlovákiai zsidóság 1939-1945 között végrehajtott tömeges deportálásáért és annak tragikus következményeiért.
1991 februárjában a Szlovák Köztársaság parlamentje Nyilatkozatot fogadott el a szlovákiai németek 1945-ben történt kitelepítéséről. Ebben a rövid történelmi visszatekintéssel kezdődő Nyilatkozatban megkövettük a szlovákiai németeket erőszakos kitelepítésükért, és egyúttal elítéltük a kollektív bűnösség elvét.
Tudtuk, csak úgy haladhatunk tovább a megkezdett úton, ha tisztázzuk a szlovák-magyar viszonyt is.
1991-ben a magyar országgyűlés elnökével, Szabad Györggyel létrehoztunk egy parlamenti képviselőkből és történészekből álló közös bizottságot, amelynek az lett volna a feladata, hogy mindkét parlament számára előkészítse a nemzeteink viszonyát visszamenőleg rendező közös Nyilatkozatot. Törekvésünk sajnos nem járt sikerrel, talán azért, mert mindkét fél közös múltunk legtragikusabb kérdéseit vetette fel.
Az utóbbi időben ilyen történelmi jelentőségű megegyezésre tett kísérletet a szlovák parlament elnöke, Pavol Hrusovsky. Úgy tűnik azonban, ahogy ezt mindketten nyilvánosan jelezték, hogy egy ilyen, általánosabban megfogalmazott közös nyilatkozat elfogadását, amelyben mindkét fél kimondaná a „megkövetem” szót, országaink politikusai még ma sem tartják időszerűnek. Ennek ellenére nem szabad feladnunk a reményt, továbbra is bíznunk kell a jövőben.
Mivel nem tudom, adódik-e számomra még egy ilyen alkalom, engedjenek meg egy személyes jellegű kitérőt.
1945-48-ban a csehszlovák és szlovák állami szervek sok igazságtalanságot követtek el a Szlovákiában élő magyarokkal szemben. A kollektív bűnösség elve alapján megfosztották őket állampolgárságuktól, és elkobozták a vagyonukat. Az volt a szándékuk, hogy Szlovákia valamennyi magyar nemzetiségű lakosát kitelepítsék Magyarországra, és ezzel ártatlan emberek sokaságának szerencsétlenségét okozzák.
Bármilyen volt is nemzeteink egymáshoz való viszonya, a magam nevében szeretnék bocsánatot kérni minden Szlovákiában élő magyartól az elszenvedett sérelmekért.
Tisztelt jelenlévők!
Közös történelmünk alapvető értéke a kereszténység. Az a kereszténység, amely történelmünk során meghatározta és megmentette kultúránkat, erkölcsi értékrendünket és civilizációnkat. És együttélésünk kezdetének egyik legjelentősebb alakja az a férfi, akiről elnevezték a nekem ítélt díjat – Szent Adalbert.
Köszönöm a Szent Adalbert öt országát képviselő bírálóbizottság tisztelt tagjainak, hogy engem találtak méltónak erre az értékes díjra.
Köszönöm Mádl Ferenc köztársasági elnök úrnak, Szili Katalin házelnök asszonynak, hogy részesülhettem a mai nap valamennyi ünnepélyes aktusában.
Köszönöm a Krefeldi Szent Adalbert Alapítvány fáradhatatlan munkatársainak, hogy áldozatos tevékenységükkel hosszú évek óta ébren tartják országainkban Szent Adalbert emlékét és tanúságtételét.
Köszönöm Magyarország prímásának, Erdő Péter bíboros úrnak és valamennyi neves magyarországi és szlovákiai vendégnek, hogy ünneppé tették számomra ezt a napot.
Szent Adalbert ma ismét egyesített bennünket. Bárcsak mindig mellettünk lenne, hogy eljövendő utunk, minden tervünk, kölcsönös együttélésünk békés és gyümölcsöző legyen!
Bárcsak velünk lenne ezekben a napokban is!
Köszönöm a figyelmüket.
