Fülöp-szigeteki Köztársaság (Belpolitika)

 

           

            1986 februárjában Ferdinand Marcos elnököt a népharag elsöpörte, s a népszerűsége csúcsán meggyilkolt ellenzéki vezér, Aquino szenátor özvegye vette át a hatalmat. Demokratikus elnöki kormányzat jött létre, kétkamarás választott parlamenttel, amelyben többséget kapott az elnökasszonyt támogató laza koalíció. A lakosság széleskörű támogatását felhasználva az új kormányzat fontos reformokat kezdeményezett, amelyek végrehajtásához nemzetközi támogatást is kapott. A vezetés – amely döntően ugyanabból a hagyományos elitből került ki, mint a megdöntött elnök és környezete – az elődjétől örökölt problémák súlya és a tömegek felfokozott várakozása közötti feszültséget csak nehezen tudta oldani. Ennek ellenére Corazon Aquino meg tudta őrizni népszerűségét elnöki megbízatása lejártáig, különösen a népesség döntő részét adó vidéki lakosság körében.

 

Az 1992. május 11-én megtartott választásokon a leköszönő elnökasszony által is támogatott Fidel V. Ramos aratott győzelmet. Az új állam- és kormányfő legfontosabb feladatként az ország belső biztonságának megerősítését jelölte meg. Ramos, aki a Marcos-rezsimben vezérkari főnök, majd Aquino idején hadügyminiszter volt, hosszas tárgyalások után és kompromisszumok révén 1996 szeptemberében – indonéz közvetítéssel – békemegállapodást írt alá a Moro Nemzeti Felszabadítási Fronttal (MNLF). A szeparatista szervezet 1970 óta folytatott kormányellenes, fegyveres harcot az ország déli részén elterülő Mindanao-szigetének négy, muzulmán többségű tartományában. A térség teljes stabilitásának biztosítása érdekében tárgyalások kezdődtek az MNLF-nél nagyobb létszámú és radikálisabb, a négy tartomány iszlamizálását célul tűző Moro Iszlám Felszabadítási Fronttal (MILF).

 

A Ramos-adminisztráció politikai sikerét mutatta, hogy saját javára át tudta rendezni az erőviszonyokat a Kongresszusban. Az elnököt támogató kereszténydemokrata irányultságú LAKAS-NUCD koalíció folyamatosan pozíciókat szerzett, míg az ellenzéki Fülöp-szigeteki Demokratikus Párt (LDP) – amely 1992-ben még a Kongresszus legerősebb pártja volt – képviselőinek közel kétharmadát elvesztette. Bár a koalícióhoz való csatlakozást elsősorban a hatalomból való részesedés előnyei, nem pedig politikai megfontolások motiválták, az elnök az 1995-ös parlamenti választások eredményét saját mandátumának megerősítéseként is értékelte. Mivel az alkotmány nem tette lehetővé, hogy induljon az 1998-as elnökválasztáson, fontolóra vette az alaptörvény vonatkozó rendelkezésének módosíttatását. Tervei azonban 1997 őszén komoly belpolitikai feszültséget indukáltak, így visszakozott. A választások legesélyesebb elnökjelöltjévé a Filippin Tömegek Harca Párt (LAMMP) jelöltje, Joseph E. Estrada alelnök lépett elő. A korábbi ismert színész, kihasználva a távol-keleti pénzügyi válság nyomán a Fülöp-szigeteken is nehezebbé váló életkörülmények miatti elégedetlenséget, komoly népszerűségre tett szert, élvezte a balos nem kormányzati szervezetek, csoportosulások támogatását, és megnyerte az 1998. május 11-i választásokat.

 

Az ország alelnöke – akit az elnöki poszttól függetlenül választanak – Gloria Macapagal-Arroyo, az első államfő lánya lett, aki Aquino idején ipari-kereskedelmi államtitkár volt. Fidel Ramos elfogadta Estrada kérését, hogy legyen főtanácsadója.

 

2000 végén súlyos belpolitikai válság alakult ki. Estrada elnök ellen korrupciós vádak nyomán vádeljárás (impeachment) indult. Széles politikai és társadalmi koalíció követelte lemondását. A helyzetet végül alkotmányos eljárással, demokratikus eszközökkel oldották meg: a Legfelső Bíróság megüresedettnek nyilvánította az elnöki posztot, s abba – az Alkotmány előírásainak megfelelően – 2001. január 20-án Gloria Macapagal Arroyo alelnök asszonyt iktatták be.

 

Arroyo a liberalizált gazdaság további fellendítését ígérve a társadalmat feszítő szociális problémák hatékony kezelése mellett kötelezte el magát elnöki programjában. A szerkezeti átalakításoknak köszönhetően 2003 végére a gazdaság visszanyerte válság előtti lendületét, 2004 első negyedére a  fejlődés üteme meghaladta a 6%-ot. A központi költségvetés évek óta tartós többlettel zár. Kedvezően alakul a gazdaság termékstruktúrája, melyben kiemelkedő szerep jut a hight tech-ipar részegységeinek. Gyorsan javul a lakosság műveltségi szintje (96%-os iskolázottság) és a vezetés szerint nincs messze az idő, amikor a szigetország már nem elsősorban képzetlen munkaerőt, hanem magasan kvalifikált szakembereket exportálhat a világ munkaerőpiacára. A még mindig magas munkanélküliség (10,2%) miatt a munkaképes lakosság 10%-a, kb. 4 millió fő külföldön kénytelen munkát vállalni. Éves hazautalásuk mintegy 8 milliárd USD-t tesz ki. (A gazdaságban betöltött fontos szerepe miatt 2002-t a külföldön dolgozó filippínók évének nyilvánította a kormány.)

 

A szegénység és a szociális problémák kezelése továbbra is kiemelt kormányzati feladat. Súlyos gond a szigetország régióinak fejlettségi szintjei között mutatkozó nagy eltérés, ami részben magyarázza a szeparatizmus problémakörének továbbélését is. A déli Mindanao sziget – amelyet a spanyol gyarmatosítás és a katolikus térítés elkerült, így az ország egyedüli iszlám többségű területeként egyúttal legelmaradottabb régiója is – hosszabb ideje szeparatista törekvések színtere. A moro felszabadítási mozgalom két szervezetével megkötött tűzszünetek egyike sem hozott tartós megbékélést, a mozgalomból kinőtt terrorista csoportok (közöttük az Abu Sayyaf csoport) pedig a túszszedés és a polgári lakosság megfélemlítésének eszközeivel igyekszik nyomatékot adni követeléseinek. A szeptember 11-i eseményeket követően az Egyesült Államok is – tanácsadói, illetve korlátozott harci egységei révén – a válság részese. A helyzet megnyugtató rendezése parancsoló szükségszerűség, mivel a katonai megoldására tett kísérletek és az állandósult bizonytalanság fékezi a külföldi befektetéseket. A probléma kezeléséhez Líbia, valamint Indonézia is folyamatosan segédkezet nyújt közvetítő missziói révén.

 

A 2003 júliusában fiatal katonatisztek csoportja által Manilában szervezett zendülés ráirányította a vezetés figyelmét arra, hogy a hatalom bázisát adó hadsereg körülményei nem hanyagolhatók el, folyamatos karbantartást igényelnek. Az ország területi egysége sem kockáztatható szűk katonai oligarchia önös érdekei miatt (a déli területek lázadói korrupt főtiszti körök tudtával sőt közreműködésével jutottak olyan fegyverzethez, amellyel a filippin hadsereg sem rendelkezik).      

 

2004. május 10-én általános vagy ún. „szinkronizált” választásokra került sor a Fülöp-szigeteken. Az érvényben lévő választási törvény értelmében ezen a napon – közvetlen választással – a filippin államberendezkedési struktúra közel 17 ezer posztjának sorsa dőlt el a szavazófülkékben. Megválasztásra került: a köztársaság elnöke, az alelnök, a 24 tagú Szenátus 12 tagja, a 214 tagú Képviselőház tagjai, a kormányzók és helyetteseik, a polgármesterek és helyetteseik, továbbá az önkormányzati tanácsok vezetői és a helyhatóságok tisztségviselői.

 

Az elnökválasztáson Gloria Macapagal Arroyo győzött legfőbb riválisa Fernando Poe Jr. karakterszínész ellen, és – 2004. június 30-i beiktatását követően – megkezdte első tényleges (választott) elnöki periódusát a Fülöp-szigeteken.

 

Budapest, 2005. április