Mumu teljesen jól látod és alkalmazod a fájdalom kezelését.

Szintén fájdalommal élek, immáron 16.-ik éve és bizton állítom, igenis lehet a fájadalommal együtt élni. Jó, persze, nekem igen magas a fájdalomküszöböm, de ez a privát szerencsém, ettől még a fájdalmam jelen van.

Más: vagyis a topic-téma...

 

Anyukámnál (anno), hirtelen megállapították az akut leukémiát, amit minden lehetséges gyógyszerrel, chemotherápiával, sőt egy Belga kísérleti kemény gyógyszerrel is kezeltek egyszerre. Embertelen kínokat állt ki, többször hozták vissza a kezelések alatt a klinikai halálból.

A szemem előtt, egy csodálatos szép és okos (a tudat megmaradt majdnem végig) édesanya megsemmisülése zajlott le 14-hónap alatt.

Minden nap vele voltunk, minden nap főztem, mostam, mosdattam és néztem e haláltusát. Minden nap vele haltam egy kicsit, minden nap, nem mertem megkérdezni azt amit az előtte nem kérdeztem meg, nehogy azt higgye azért..!

Minden nap elmondatta velem a betegség pontos definicióit, pontról pontra, és nekem el kellett mondanom. Minden áldott nap, mint József Attila haragudtam rá, amiért beteg merészelt lenni, hiszen előző években 65 évesen tanult meg vitorlázni és Casinozni (jaj, most nem kell azt gondolni, hogy a...). Minden nap, szinte belebújtam a fenekébe, amúgy is ilyen bújos vagyok és Anyuval meg úgy voltam mint borsó a héjával.

Ahogy telltek a napok, kezdtem dühös lenni, gyógyulj meg anyu! vagy...!

 

Jaj, még leírni sem merem, de gondoltam!

 

Most rámjött a sírógörcs és nagyon szégyellem magam, a gondolatért azóta is, de aki látott leukémiás beteget fokozatosan orvosilag leírt stációit, az megérti az akkori érzéseimet.

Nem az ápolás volt kegyetlen, az természetes volt számomra, nem is tudom érthetően megmagyarázni, vagy leírni, az a kettős tudatállapot, ami akkor bennem élt. Hiszen tudtam, hogy folyamatosan haldoklik és számára az lenne a leghumánosabb,ha elmenne, de mint gyermek azt akartam, gyógyuljon meg és legyen minden a régi.

 

Igen, igen megfordult a fejembe, segítek neki, ha kérte volna lehet megteszem, de ez csak kizárólag az akkori elmeállapotomban lehetett volna.

 

Ugyanakkor, 5-nap volt az orvosi haláltusa és még akkor is reménykedtem, mert kinyitotta csodaszép tengerkékszemét és ránkfókuszált és én felsírva férjemhez fordulva azt mondtam meggyógyul, de Ő csak a fejét megrázta és mire egy pillanat múlva Anyura néztem már elment.