Uráli és indoeurópai nyelvrokonság

Meg kell jegyeznünk – írja Bárczi Géza – hogy a finnugor alapnyelvben is voltak jövevényszavak, tehát idegenből való kölcsönzések, ami természetes is, hiszen az alapnyelvet beszélő népcsoportok sem éltek elszigetelten, hanem érintkeztek más nyelvű csoportokkal. Valószínűleg az indoeurópai alapnyelv megfelelő szavával van kapcsolatban a magyar víz, vogul wit, finn vete- stb. (vö. pl. ősgörög vudor, ógörög hüdór, szláv vada, angol water stb.), továbbá ilyenek, mint fazék, ház, ág, szer stb.
Óiráni eredetűek az alapnyelv szókincséből az arany, a száz, az ár „szúróeszköz”, a hét, az ostor stb.

Bizonyára számos egyéb finnugor alapnyelvi szó lehet még idegen eredetű, olyan nyelvből vagy nyelvekből való kölcsönzés, melyeket ma már nem ismerünk. Mindezek azonban a magyar nyelv szempontjából egyszerűen finnugor (vagy ugor) eredetű szavaknak számítanak, minthogy még a magyar nyelv külön élete előtt honosodtak meg az alapnyelvben, s a magyar nyelv finnugor örökségéhez tartoznak. Olykor azt is nehéz eldönteni, melyik nyelv volt az átadó és melyik az átvevő. Az említett óiráni példák esetében nem lehet kétséges, hogy a finnugor alapnyelv volt a befogadó, viszont például a méz szó esetében, melynek indoeurópai megfelelői általánosak (vö. például szanszkrit madhu, görög methü, szláv medu, német Meet stb.), tárgyi okokból valószínűbb, hogy a szó a finnugorságból indult ki.

Jó lenne tudni, mit értett Bárczi „tárgyi okok” alatt? Arra gondolhatott, hogy egy erdőlakó népnek mégis csak ismernie kellett a méheket és a mézet? E mögött az a ki nem mondott előítélet lenne tetten érhető, hogy a magyarok elei csak erdőlakók, az indoeurópaiak pedig csak civilizáltabbak lehettek. Ezek szerint a bizonyíthatatlan prekoncepciótól függene, hogy egy közös szó eredetileg melyik nyelvcsaládból ment át a másikba?

A finnugor vagy pontosabban az uráli nyelvek ősi indoeurópai egyezéseivel kapcsolatban fölmerült az a gondolat – írja végül Bárczi – hogy uráli-indoeurópai nyelvrokonságról, tehát e nyelvcsaládok közös eredetéről is szó lehet. Ez a kérdés azonban ma még nem dönthető el.

Nyilván azért – tehetjük hozzá – mert az általa elismert hangváltozások nem világítanak le addig a korig, amikor az átvételekre, vagy a szóhasadásra (a népek egymásra, vagy különköltözésére) sor kerülhetett. Amihez aztán ama kellemetlen megjegyzést fűzhetjük, hogy eszerint az Aczél József által feltárt görög-magyar és a Szabédi László által feltárt latin-magyar grammatikai és szókincsbeli egyezések mégsem ítélhetők eleve tudománytalannak.