Aczél József őstörténeti „rekonstrukciója”

 

Aczél ekként „rekonstruálja” a finnugrista nyelvtudomány által íróasztal mellett kreált őstörténeti képet:

 

„Tudósaink szerint a magyar az ugor népekből vált ki, legtovább megtartotta a kapcsolatot a vogul-osztjákkal s ez a magyarázata, hogy az összes ugor nyelvek közül ezeknél találjuk a legtöbb hasonlatosságot nyelvünkkel.

A végleges kiválás után - négy-ötszáz szó birtokában - valamely török néppel jutottunk érintkezésbe, a csuvas ősével, a bolgárral, s ezektől lett kölcsönszavakkal hamarosan kiegészítettük hiányos szótárunkat.

 

Mert ugor ősapánk meglehetős szerényen bocsátott el hosszú utunkra; teljesen meztelenül bandukoltak a szegény magyarok dél felé, holmi ruhafélének még a neve sem fordult elő a szótárukban; azt a bizonyos fügefa levelet is úgy kellett a Meotisz istenáldotta partjain felszedegetni. (Füge görög eredetű szavunk.)

 

A szegény magyarnak egyetlen dísze a szakálla volt, de még ennek a nevét se ismerte; a töröktől akarta kikölcsönözni, amivel ezt nagy zavarba hozta, hisz ő szakállt soha se látott idáig, legfölebb a kecskéin. (Ismeretes, hogy a keleti török ál1án mindössze csak néhány szőrszál szégyenkezik.)

 

Na, de azért minden rendbe jött. Egy-kettőre kiművelődtünk, a török jóvoltából megismertük a búzát, árpát és a hasznos háziállatokat, ökröt, ünőt miegymást; kaptunk köpönyeget és csizmát és nem keltett tovább szégyenkezni; s mikor még buzogánnyal is elláttak bennünket, rögtön felkerekedtünk új hazát foglalni.

 

Útközben gondosan átvizsgáltuk a szemétdombokat, s más népek elhullatott szavaival díszítettük nyelvkincsünket. Aztán megtörtént a honfoglalás, persze fakardokkal, mert az acélt már az itteni szlávoktó1 kölcsönöztük ki.”