Egy kis olvasnivaló mindkét tábornak.....

Kissé hosszú.....

A hantik és a manysik története 1918-ig

           A két obi-ugor nép, a manysik és a hantik történelme igen szorosan összefügg. Ők egy népnek is tartják magukat, bár a nyelvi különbségek miatt nem értik egymást (igaz, egy nyelvnek két, egymástól távoli nyelvjárását beszélő emberek között is felléphetnek megértési nehézségek). Anyagi és szellemi kultúrájuk hasonlósága alapján a történeti források is általában együtt említik őket. Kettéválásuk idejét sem tudjuk meghatározni, már csak azért sem, mert lehetetlen lenne kibogozni, hogy nyelvükben és kultúrájukban mi a közös örökség, és mi az, amit már kettéválásuk után vett át az egyik nép a másiktól.
          Az obi-ugorok története különösen érdekes a magyarság etnogenezise szempontjából, hiszen amikor a finnugor egység felbomlott, az ugor ág még több mint ezer évig együtt maradt, majd később kettéváltak magyarokra, és obi-ugorokra (azaz a későbbi manysik és a hantik elődeire).
          A finnugor egység felbomlása során, az i. e. 3. évezred végén, két nagyobb csoport különült el egymástól, tudományos megnevezésük szerint a finn-permi és az ugor. Valószínűleg a finn-permi csoport nyugat felé húzódott, míg az ugorok korábbi élőhelyükön, az Urál déli részétől az Ob felső folyásáig terjedő hatalmas ligetes-sztyeppés területen maradtak. Szomszédságba kerültek déli eredetű, minden bizonnyal ősiráni nyelvet beszélő népcsoportokkal, akik magukkal hozták Közép-Ázsiából a földművelés és az állattartás ismereteit. Ezeket eltanulták tőlük az ugorok, olyannyira, hogy a régészeti leletek tanúsága szerint az i. e. 2. évezred első felében a termelés már túlsúlyban van a halászattal és a vadászattal szemben. Ismerték a lótartást, ezt bizonyítják az olyan közös kifejezések, mint ló, nyereg, fék, másodfű ('két éves') ló, harmadfű ('három éves') ló. Ismerték a bronzművességet, ebből a korból származik az ón szavunk.
          A Kr. e. 2. évezred vége felé az éghajlat szárazabbá válása miatt az ugor népcsoport kettévált. Egy csoportjuk megmaradt korábbi élőhelyükön, és fokozatosan áttért a nomadizáló állattartásra. Ők voltak a magyarok elődei. A másik csoport viszont észak felé húzódott, a csapadékosabb területekre, hogy földművelő-állattenyésztő életmódját folytathassa. Elkeveredtek a korábban ott élő népcsoportokkal.
           Ennek a keveredésnek még ma is nyomát őrzi egy, az obi-ugor népek folklórjában és társadalmában található kettősség: mindkét nép két frátriára (több nemzetséget magába foglaló csoport, melynek tagjai egymás közt nem házasodhatnak) oszlik. A frátriák neve mós és por. A mós frátria tagjai lenézik a porokat, önmagukat a legfelsőbb isten leszármazottjainak tartják, míg a porok ősének a buta, gonosz emberevő óriást tekintik. A mósok kultúrájukban a lókultuszt őrzik, a porok viszont a medvekultusz hagyományozói.
          A mós frátria tagjai lehetnek tehát az ugor eredetűek, míg a porok a velük összeolvadt, az ő nyelvüket átvett (tehát finnugor nyelvűvé vált) ismeretlen nyugat-szibériai vadásztársadalom tagjai.
          Kétféle tegeztípus található az obi-ugoroknál: az erdei vadász népekre jellemző hátra akasztható, illetve a lovas sztyeppi népeknél ismert övre szerelhető típus. Ez utóbbit csak lovas népek körében használják, a gyalogos vadászat során szinte zavaró. Meglétét tehát a korábbi lovas kultúrával magyarázhatjuk. A másik típus valószínűleg az ismeretlen nép öröksége.
          Egy másik klímaváltozás miatt az időjárás csapadékosabbá vált, és a tajgaövezet határa délebbre tolódott. Ezért a mezőgazdasági termelés visszaszorult, és előtérbe került a máig uralkodó halászat és vadászat, elősegítve az addig nomád obi-ugorok és a már korábban is ott élő halász-vadász népesség keveredését. Az obi-ugor népek hatalmas területen szóródnak szét: észak-déli irányban az Ob torkolatvidékétől a sztyepp és a ligetes sztyepp határáig, kelet-nyugati irányban pedig az Ob medencéjétől az Urál európai oldaláig. Az ősmanysi és az őshanti nyelvek elkülönülése valószínűleg időszámításunk első századaiban indul meg. 
           A Kr. u. 1. évezredben sem éghajlati változás, sem nagyobb népmozgás nem mutatható ki. Régészeti leletek alapján szerezhetünk tudomást a déli területeken a földművelés és a lótenyésztés továbbéléséről, északon pedig a halászat és a vadászat egyre dominánsabbá válásáról. Itt az évezred vége felé elterjed a házi réntartás. Tovább él a bronzművesség, de egyre nagyobb teret hódít a vas. Ennek megmunkálásában az európai részen élők jártak az élen. Itt a kovácsmesterség nagy tekintélynek örvendett. Azonban az orosz és a török eredetű, fejlettebb technikával készült fémeszközök megjelenésével a helyi fémművesség elsorvadt. Hasonló sorsra jutott a fazekasság is, mivel a cserépedények helyett egyre inkább idegen eredetű fémedényeket használtak. Ma azonban ugyanazokat a díszítőmotívumokat találjuk nyírkéregből készült edényeiken, mint évszázadokkal ezelőtt a cserépedényeken.
          A szibériai őshonos népek életét döntő módon változtatta meg a 12. században induló orosz terjeszkedés, melyet a Novgorodi Fejedelemség irányított. Az egyre szaporodó írásos forrásoknak köszönhetően ettől kezdve már nyelvrokonaink életét is könnyebb nyomon követni. Ezekből a feljegyzésekből tudható, hogy a hódítók a meghódított népeket prémadó fizetésére kötelezték. A harcok a novgorodiak és az obi-ugorok között változó sikerrel folytak, az 1193-ban Jugria ellen küldött seregeket például csaknem teljesen megsemmisítették a lakóhelyüket védő hantik és manysik. Az összecsapásról szóló beszámolókból az is megtudható, hogy a jugriaiak ekkor még nagyrészt az Urál európai oldalán éltek, hiszen a harcok is itt folytak. A 13. században szüneteltek a küzdelmek, a Novgorodi Fejedelemséget is, az obi-ugorokat is lefoglalta az a mongol támadás, amely még Magyarországon is végigsöpört (tatárjárás). A 14. században újra fellángoltak a harcok, s ekkor már az Urál keleti oldalán csaptak össze a novgorodiak a jugriaiakkal. Az obi-ugoroknak sikerült egy darabig feltartóztatni a támadókat, de végül 1364-ben a novgorodi sereg egészen az Obig nyomult, meghódította a folyó torkolatvidékét, s megkezdődött az őslakosok pravoszláv hitre térítése.
          A 15. században nagyot változott az egyes orosz fejedelemségek hatalmi helyzete: Novgorod folyamatosan hanyatlott, s a fejedelemségek közül a Moszkvai Fejedelemség vált a legerősebb államszervezetté (ennek a folyamatnak a betetőzéseként maga Novgorod is Moszkva fennhatósága alá került 1487-ben). Az obi-ugorok a gyengülő Novgoroddal ismét fel tudták venni a harcot, egy Aszika nevű manysi fejedelem például többször felülkerekedett orosz ellenfelein. Sőt, amikor az uszty-vimi püspök hadjáratot indított a jugriaiak megtérítésére, az Aszika vezette manysi csapatok ellentámadása olyan erőteljes volt, hogy 1455-ben egészen Uszty-Vimig eljutottak, a várost felégették, a püspököt pedig megölték. (Uszty-Vim a mai Komi Köztársaság területén található, a köztársaság fővárosának, Sziktivkárnak a közelében.) Moszkva hódításával szemben azonban nem tudtak sokáig védekezni: 1483-ban III. Iván cár már a behódoló obi-ugor fejedelmek küldöttségével tárgyalt. Az őslakosok ellenállását véglegesen az 1499-es expedíció számolta fel, amelynek során az ellenük küldött 4-5000 katona 50 fejedelmet ejtett rabságba és 40 várat rombolt le. Ekkor még nem a teljes obi-ugor népesség került orosz fennhatóság alá, ugyanis a 14-16. században délkeleti csoportjaik a Szibériai Tatár Kánság adófizetői voltak, s részt vettek az állam belső hatalmi harcaiban is. 1580-ban azonban a Jermák vezette hatalmas keleti hadjárat eltörölte a kánságot, s megindult az orosz közigazgatás kiépítése, melynek keretében városokat is alapítottak. Ezután legközelebbi nyelvrokonaink sorsát már a cári hatalmi politika határozta meg. 
           A hódítások kezdetén az oroszok jelenléte nem változtatott jelentősen az obi-ugorok életformáján, hűbéri viszony alakult ki hódítók és hódítottak között. Az orosz kormányzat különféle szolgálatokat várt el az őslakosoktól. Ezek közül legfontosabb a hadi segítség volt: ugyan az obi-ugoroknak kicsiny (100-200 fős) seregeik voltak, azonban terepismeretük és ügyességük igen hatékonnyá tette őket. A katonai feladatok mellett a közigazgatás kiépítéséhez is hozzá kellett járulniuk, olyan erődítményeket hoztak létre ekkoriban segítségükkel, mint Szurgut, Berjozovo, Tomszk. Természetesen meg is adóztatták fejedelemség új alattvalóit, de az adó beszedésének kiváltsága az obi-ugorok fejedelmeit illette meg, sőt, a kodai fejedelemség adómentes terület volt, a kodai fejedelemnek nem kellett adót továbbítania a kincstárnak.
          Az orosz gyarmatosításnak kezdeti szakaszára jellemző, hogy az őslakosok számára viszonylag tág mozgásteret biztosított, így az obi-ugor fejedelemségek belső élete nem változott. A nemzetségi társadalom még az orosz hódítások előtt felbomlott, s kialakultak a már többször említett kisebb fejedelemségek, élükön a fejedelmekkel, akik a nemzetségfők hatalmát örökölték. A fejedelmek hatalmának alapja a vagyon volt, s a társadalom is vagyoni alapon rétegződött. A fejedelmi család tagjai nagy tekintélynek és jelentős politikai hatalomnak örvendhettek, ennek következtében szövetségeket kötöttek egymással, vagy háborúkat indítottak, s más efféle diplomáciai tevékenységet folytattak. A következő réteg a társadalmi ranglétrán a szolgálattevőké volt, nekik nem kellett adózniuk, hanem katonai szolgálattal tartoztak a fejedelemnek. A katonai akciókhoz a fejedelem látta el őket fegyverrel és munícióval, viszont a hadizsákmány jelentős része is a fejedelem kincstárát gazdagította. Amikor ilyen típusú szolgálatot nem kívánt tőlük a fejedelem, akkor prémek ajándékozásával mutatták ki hódolatukat. Az adófizető osztjákok általában azok közül kerültek ki, akiknek fejedelemséget szomszédaik a magukéhoz csatolták, s számukra az adózás kényszer volt. A legalsóbb társadalmi réteget rabszolgák képezték, akik legtöbbször szintén a fejedelemhez tartoztak. Közöttük és az adófizető csoport között képeztek átmenetet azok, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy az adót befizessék, s ezért adójukat ledolgozták a fejedelemnek.
          Ez a társadalmi berendezkedés tehát megmaradhatott az orosz terjeszkedés kezdeti szakaszában, hasonlóképp az ősi szokásokhoz. A hódításoknak ugyanis nem a hittérítés volt az elsődleges céljuk (a hódítóknak nem is lett volna ehhez megfelelő katonai erejük), így nem zavarta őket az őslakosok pogánysága és természethitükhöz kapcsolódó szokásrendszere. Sőt, igyekezték erősíteni a fejedelmek hatalmát, mert egyelőre hasznos segítőtársakat láttak bennük.
          Néhány évtizedig tartott csupán a viszonylag (legalábbis a továbbiakhoz képest) kedvező állapot. Ahogy az oroszok egyre biztosabban megvetették lábukat Szibériában, úgy veszítették értéküket szemükben az őslakosok szolgáltatásai, illetve úgy vált az egyedüli lényeges szolgáltatássá az adózás. Így a XVII. századtól már nem támogatták a fejedelmeket, s a fejedelemségeken belüli viszályokat kihasználva sorra közvetlen moszkvai fennhatóság alá vették valamennyit. A hódítók emellett kikötötték, hogy az évi kötelező adót csak prémben lehet megfizetni, pénzben nem, s emiatt mindenki vadászatra kényszerült, azok is, akiknek életterületén nem éltek olyan állatok, amelyek prémjét a hatóságok elfogadták adóként. Ezek a vadászok hosszas vándorlásra kényszerültek, míg családjuk otthon nyomorgott. Az orosz vezetőség pedig egy idő után nem csupán nem támogatta, hanem egyenesen tiltotta az őslakosok megkeresztelését: ennek természetesen szintén anyagi oka volt, a megkeresztelkedetteket ugyanis egy törvény alapján mentesíteni kellett volna az őslakosok adója alól. Moszkva fennhatósága tehát már a hódítások második szakaszában éhínséghez és nyomorhoz vezetett.
          A XVIII. század elején ismét változott a cári gyarmatosító politika, ekkorra ugyanis már elegendő volt a haderejük a térítőhadjáratokhoz. Így I. Péter elrendelte, hogy a hantikat és a manysikat meg kell keresztelni, s az ellenállás halállal büntetendő, ennek következtében a misszionáriusok itt is tűzzel-vassal végezték munkájukat. Ebből kifolyólag a térítés igen hatékonyan folyt, 1771-re például már csekély kivétellel az összes manysi pravoszláv, legalábbis a hivatalos dokumentumok szerint. Valójában azonban sosem fordultak el teljesen ősi természethitüktől, s szokásaikat is megtartották.
          A térítő hadjáratok gazdaságilag mindenesetre sikeresek voltak: egyrészt az egyházi nyilvántartás segítségével az adófizetők számát is pontosabban fel lehetett mérni, másrészt az új vallást igyekeztek arra felhasználni, hogy az őslakosokból minél engedelmesebb alattvalókat faragjanak. A „szelídítésre” nagy szükség is volt, mert az egyház is kivetette adóit a népre, s már a cári adózási követelményeknek sem lehetett eleget tenni, a kettős adóztatás pedig végképp elviselhetetlen volt. A XVIII. század végén ilyen feljegyzést lehet Antonij tobolszki metropolitánál olvasni: „Ebben az esztendőben némely helyen meghaltak az újkeresztények az éhségtől, a hírek szerint még egymást is megették.”
          Igen sötét képpel kell tehát szembenéznünk, ha nyelvrokonaink történelmét tanulmányozzuk, s a XIX. század sem hozott változást. Életkörülményeik nem változtak, azok, akik a délebbi területen áttértek a földművelésre, illetve azok, akiket a cári kormányzat a maga hasznára alkalmazott, menthetetlenül eloroszosodtak. Azok a manysik, akik még az Urál európai oldalán éltek, a folyamatos támadások következtében szintén beolvadtak a környező népességbe, vagy átkeltek az Urálon és keleten telepedtek meg. Szedte áldozatát a gyarmati kereskedelem is: az orosz és komi kereskedőknek ugyanis szokásuk volt a prémek ellenértékét alkoholban kifizetni, s ez az amúgy is kiszolgáltatott őslakosok helyzetét még elviselhetetlenebbé tette. Azzal is visszaéltek, hogy az őslakosok nem ismerték áruik valódi értékét: így a kereskedők jóval áron alul vásárolták fel termékeiket, a maguk kevésbé értékes árujáért viszont annál magasabb ellenértéket követeltek. Folytatódott az oroszok betelepülése azokra a területekre, melyeken földműveléssel lehetett foglalkozni, s így a cári fennhatóság utolsó két évszázada alatt az obi-ugorok gazdasági bázisukat teljesen elveszítették. A gyarmatosítók által behurcolt, mindaddig ismeretlen betegségek tovább apasztották az őslakosok lélekszámát. Mindez a 19. század végére jelentős népességfogyást eredményezett.