A latin írás nemcsak azért ezerarcú, mert minden nyelvhez alkalmazkodni tud: azért is, mert minden nyelvben más és más. Alább látható, hogyan írják ugyanazt a hangot különféle európai nyelvek: mindegyik másképpen, pedig a hang azonos.

A listát, bár csak mutatvány, óvatosan kell olvasni: a gaelben a „si” nem mindig jelent s hangot, többnyire az i-t is ki kell mondani. Az indonézben ugyanez a „si” csak magánhangzó előtt jelent s-t, mássalhangzó előtt az ejtése szi. Hasonlóképpen az olaszban a „sci” mássalhangzó előtt si, magánhangzó előtt s. Ugyanez a helyzet a „ci” betűkapcsolattal mindkét feltüntetett nyelvben. A svéd „kö” pedig azt jelenti, hogy az ö betű előtt a k-t cs-nek kell ejteni, de az ö is hangzik ám!
Tehát: a magyarban az s hangot „s” betű jelöli, a franciában „ch”, ami a spanyolban a cs hang jele, ezt a hangot a magyarban „cs” jelzi, amit egy német úgy olvasna, hogy ksz, de ezt ő inkább „x” betűvel írná le, amit viszont egy mexikói torokhangú h-ként értelmezne, ezt a hangot viszont a német úgy írja le, hogy „ch”, ami a szlovákban közönséges h-t jelent, ezt az angol úgy írja le, hogy „h”, ami viszont a portugálban néma betű...
És ennek adnak egyetlen közös nevet: latin írás-„rendszer”?!
Hát hol itt a rendszer?

Innen:

Íráskalauz...