Tájékozódj, mielőtt a magyarokat cikized!
Tiszteld a magyar Hősöket!

Gondola

Sose kérdezd, kiért szól a harang - érted szól
Rendhagyó gondolatok a Hősök Napjáról, a Hősök Napján


A Hősök Napja – vagy ahogy még nevezték a Hősök Vasárnapja, a Hősök Emlékünnepe – múlt századi gondolat: ünnepélyes megemlékezés a hősi halott honvédekről. Az első világháború, a „Nagy Háború” minden addiginál több áldozatot szedett. 1914 őszére „készen volt” a Monarchia hivatásos hadserege, elesett a tisztikar és a legénység nagy része, és bizony „be kellett rántani” a seregbe mindent és mindenkit, aki csak fegyverbíró állapotban volt. Az addig csak elbeszélésekből, regényekből ismert háború, amely a derék hadfiak „kvázi” magánügyének számított, most szépen lassan belopózott minden család otthonába: elragadott férjet, testvért, gyermeket. Szenvedést, mérhetetlen, kimondhatatlan fájdalmat hozott magával.

1915. július 19-én báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy levelet írt a Magyar Királyság miniszterelnökéhez, gróf Tisza Istvánhoz: „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben (...) kőemléket állít, amelyre (...) elesett hőseit névszerint bevési...” A kor, amelyben élt pontosan értette ennek a gesztusnak a jelentőségét. Ennek a közös ügyért meghalt rengeteg embernek az emlékét szerette volna megőrizni a közös emlékezet számára.

Ám a hivatal malmai kivált háború idején lassan őrölnek. A levél eltűnt a hivatal útvesztőiben. A háború pedig folyt, egyre folyt tovább, egyre nagyobb, és nagyobb lett az ár és az áldozat, amit honvédeink megfizettek és meghoztak. Derék arisztokratánk nem hagyta magát lerázni. Tervével 1916 végén Kállay Erzsébet udvarhölgyön keresztül Zita királynét célozta meg, aki aztán megnyerte férjét, IV. Károly királyt is az ügynek. Így aztán végül a miniszterelnök benyújtotta a törvényjavaslatot, a parlament pedig – amint az már a miniszterelnöki előterjesztésekkel sűrűn meg szokott esni – megszavazta azt. Az 1917:VIII.törvénycikk elrendelte, hogy „Minden község (város) (...) méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül (...) a hazáért életüket áldozzák fel.”

Még tartott a háború, amikor megkezdődött a hősi emlékművek felállítása. Akár merre megyünk a Monarchia területén, találkozhatunk velük. Jártam olyan erdélyi román településen, amelyben már a nagy háború idején sem laktak magyarok, s a Doberdónál, az Isonzónál, Gorlice mezején vagy éppen a Strypa partján elesett fiúknak állít emléket a sasos emlékmű, amelyet igen nagy becsben, s a lehetőségeikhez képest jó karban tartanak mind a mai napig. Átutazóban érdemes egy pillanatra megállnunk ezeknél a monumentumoknál. Egy-egy település emlékműve sok mindent elmond a bennük lakókról – az akkoriakról és a mostaniakról is. Megtaláljuk benne az egykori Kovács vagy Szabó családok tragédiáját éppúgy mint a Hofferekét vagy a Popovicsokét. Láthatjuk azt is, mennyire veszik komolyan a településük múltját, apáink és nagyszüleik sorsát azok, akikre most jutott az élet sora.

De vissza a történethez! 1925-ben a törvényt kibővítették, s ekkor született meg a tulajdonképpeni Hősök Napja. Május 1-én jelent meg a Honvédelmi Minisztérium 1924: XIV. törvénycikkelyére hivatkozó körrendelete, amely Hősök Emlékünnepe néven (március 15. és augusztus 20. mellett) nemzeti ünneppé nyilvánította május utolsó vasárnapját.

Aztán megjött az újabb háború, s megszaporodott újra a hősi halottak száma. 1942. április 17-én a belügyminiszter, 25-én a honvédelmi miniszter rendelte el, hogy a II. világháború hősi halottainak nevét is véssék fel az emlékművekre, illetve, hogy emléküknek is adózzanak az ünnepségeken.

Az 1945. május 27-i megemlékezés már nem számított nemzeti ünnepnek és 1946-tól elmaradt a hivatalos ünneplés. Az emlékműveket többnyire nem döntötték le, csak hagyták pusztulni, romlani. Ugyanakkor nem egy hősi temetővel megesett, hogy felszántották vagy beépítették! Figyelem! De csak a magyar temetőkkel! A szovjet és a szövetségesek hősi temetőihez nem nyúlt senki, a németekről pedig maguk gondoskodtak. A magyar bakának nem volt becsülete. Ő nem áldozat volt, hanem az utolsó csatlós, és mint ilyen nem érdemelt végtisztességet.

Aztán elérkezett a rendszerváltoztatás, s annak egyik (első) látható jeleként az ünnep is lassan de biztosan a helyére került. 1945 után 1989. május 29-én rendeztek először hivatalos megemlékezést hazánkban, Szekszárdon, Erdős László ezredes kezdeményezésére. Az első állami rendezvényre 1990.május 27-én került sor. Azóta sorra avatják a II. világháborús magyar hősi emlékműveket, hol különállót, hol az I. világháborús nevek mellé vésik fel a II. világháborúban elesetteket. Sok helyen külön táblán, de ugyanúgy az emlékműveken örökítik meg a deportálásokban elhurcolt polgárok emlékét is. 1990 óta a Hősök Napja a megemlékezést szolgáló ünnep, a polgári kormány nyilvánította ismét nemzeti ünneppé.

***

Mi is lenne ez ünnep igazi tartalma? Talán Pilinszky János „Háromszínű lobogó” című verse adja vissza legjobban a hangulatát:

Első színe? Akár a rab
Ítélethírdetéskor.
A második? Mint katonák,
Kik eltévedve, most nagy és puha
Csomókban hullanak alá.
S a harmadik? A harmadik szine –
Te vagy.

Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!

***

Mégis sok kérdésre kellene felelnünk gondolatban a mai napon. Ünnepeljük a Hősök Napját? „Azt ünnepeljük, amiben hiszünk” – mondta Dr. Barsi Balázs egyik konferencia beszédében. Hiszünk a közösségben, amelyben élünk? Hiszünk a községünkben és a városunkban? Hiszünk a nemzetben? Hiszünk a békés emberi élet lehetőségében, s hiszünk abban, hogy eljön a kor, amikor egyetlen embernek sem kell soha többet háborúba mennie? Ismerjük az előttünk járók sorsát, emlékezünk rájuk, és elkerülni igyekszünk mindazt, ami az ő életüket embertelenül nehézzé tette?

És vajon, ha úgy hozza a sors, vajon mi is készek leszünk követni a példájukat?