Az alapnyelv rekonstrukciója

A nyelvrokonság megállapításához tehát (a Róna-Tas András által adott meghatározás értelmében) szükség van az alapnyelv ismeretére.

Götz László (1994/444) azonban joggal kérdezi meg, hogy hol és hogyan lehet a fenti nyelvrokonság-meghatározásban megkövetelt nyelvrendszerbeli folyamatosságot kimutatni, amikor majd 3000 éves űr tátong az obi-ugor nyelvemlékek és a feltételezett "alapnyelv" kora között, s ráadásul ez az állítólagos alapnyelv is teljesen ismeretlen?

Rámutat a finnugrista érvelés elképesztő hibájára:

Miféle módszer az, ha ezt a "folyamatosságot" úgy akarjuk kimutatni, hogy először a mai obi-ugor nyelvekből és a magyarból egy előre megfogalmazott tétel szerint – például a "szabályos hangváltozások" segítségével – kikövetkeztetünk egy hipotetikus "alapnyelvet", majd ezután ugyanazon létra fokain visszafelé lépkedve, e műalapnyelv "leggyakoribb részrendszereinek folyamatos mozgását" visszavezetjük a mai vogulig és magyarig? Ez esetben nem tettünk mást, mint önmagunkat csaptuk be. Az ilyen módszer csupán szemfényvesztés, circulus vitiosus, azaz egy helyben topogás, de semmiképpen sem tudományos bizonyítás.

 A szellemes finnugrista „bizonyítási eljárás” lényeges vonása, hogy akkor is felhasználható a finnugor rokonság „bizonyítására”, ha az alapnyelv rekonstrukciója, vagy a folyamat elképzelése hibás. Sőt akkor is, ha az alapnyelv és az elképzelt folyamat egyáltalán nem létezett.

 E kérdésben azonban az a leglehangolóbb – írja Götz László – hogy ezeket a magától értetődő dolgokat ilyen részletesen kell magyarázgatnunk, mert több mint száz éve a nyelvészek egyikének sem jutott eszébe. Ha már "folyamatosság"-ról beszélünk, akkor a kiinduló pontot, tehát a 3 - 4 000 évvel ezelőtti nyelvi állapotot egykorú nyelvemlékekből ismernünk kellene. Ilyenek viszont nincsenek, ezért a finnugrisztika alapnyelvi rekonstrukciós kísérlete sem több tetszetős szappanbuboréknál.