A NYELVROKONSÁG ISMÉRVEI
 
Mikor tekinthetünk rokonnak két nyelvet?  Nincs rá egységes válasz, mert a „tudomány” képviselői az alapelvekben sem értenek egyet. 

A finnugrizmus képviselői általában azokat a nyelveket tekinti rokonnak, amelyek egy alapnyelvből levezethetők. Róna-Tas András a nyelvrokonság dinamikus definicióját adja: „két nyelv akkor rokon, ha a közös alapnyelv és az ő nyelvi rendszerük között folyamatosság állapítható meg” (1978/372). A definició alkalmazásához azonban ismerni kell az alapnyelvet, valamint az alapnyelv kora óta lezajlott nyelvi folyamatokat is.

A fenti elvet végsőkig túlhajtva  az is megállapítható, hogy „a rokonság a nyelv történetére és nem a tartalmára vonatkozik” (Ross/1991/78). Ez az elvileg helyes, de patikaszagú rokonság-meghatározás a gyakorlatban aligha alkalmazható, hiszen adatok híján az alapnyelv létéről sem lehetünk meggyőződve, az 50-150 ezer éves nyelvi folyamatok pedig lényegében ismeretlenek.

Az effajta rokonságfogalom ad lehetőséget a finnugrizmushoz hasonló, politikai okokból összeeszkábált, tudományos eszközökkel bizonyíthatatlan elméleti konstrukciók trónra emelésére.

A magyar finnugrisztika ennek ellenére (vagy éppen ezért) úgy véli: két vagy több nyelv rokonságának tisztázásakor a feladat az, hogy a nyelvekben levő különféle elemeket és rendszereket abból a szempontból vizsgáljuk meg, visszavezethetők-e egy közös alapnyelvre. (Róna-Tas/1978/390)

Róna-Tas András idézi (1978/169) Bloomfield álláspontját, aki másként közelíti meg a kérdést: „A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek, a mindennapi nyelv szerkezeteinek, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága”. Ez a praktikus meghatározás a ma is tanulmányozható tartalomra épít, azonban szükségképpen egyenrangúként kezeli az ősi örökséget a fel nem ismert kölcsönzésekkel és areális hatásokkal.

Így gondolkozik J. H. Greenberg is a Stanford Egyetemen, aki mintegy százötven nyelvcsaládot néhány óriáscsaládba csoportosított, anélkül, hogy rekonstruálta volna a fejlődésük különböző szakaszait; s azt állítja, hogy a sok nyelv egyidejű összehasonlításának módszere olyan rokonságok felismerését teszi lehetővé, amelyek elkerülik a szűkebb területre szakosodott nyelvészek figyelmét. Az összehasonlítást szükségszerűen a hasonlóságokra (tehát a nyelv tartalmára) alapozta.

Tolnai Vilmos (Magyar Nyelv, 1924) hasonló szellemű meghatározása szerint egy nyelv abba a nyelvcsaládba tartozik, amelyhez tartozó szavak benne a leggyakrabban előfordulnak.

Ha sorra vesszük azokat az ismérveket, amelyekre a finnugrista koncepciót építették, látni fogjuk, hogy egyrészt a finnugrista nyelvészeten belül sincs egyetértés ezek értékéről, ami az elméleti alapok bizonytalanságára utal. Másrészt az is látható, hogy esetenként e „bizonyítékok” is erőtlenek, néha a kifejtett elveknek sem felelnek meg; ezért nem alkalmasak a finnugrista tétel alátámasztására.

Ráadásul a finnugrista nyelvrokonság "ismérvei" az uráli-finnugor körön kívül is előfordulnak, megtalálhatók az altáji, a paleoszibériai és más nyelvekben is.
Mindezek miatt alapos okkal gondoljuk, hogy bár a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állhatnak legközelebb a magyarhoz, ennek a kapcsolatnak az értékelésére a finnugrista nyelvtudomány nem rendelkezik megfelelő elméleti eszközrendszerrel. Nincs elegendő nyelvészeti ok a magyar nyelvnek a „nem-finnugor” nyelvektől való éles elhatárolására; a finnugor ősnyelv, ősnép, őshaza (nyelvcsalád és őstörténet) feltételezésére. Az antropológiailag nem rokon „finnugor” népek nyelvében tapasztalható rokonságszerű jelenségekre a finnugor nyelvcsalád ötleténél alkalmasabb magyarázatok is adhatók.