Tisztában lenni azzal, hogy minden kiindulási "dogma" önkényesen meghatározott kulturális képződmény, az egy dolog. A mindennapi tudatosság határainak kialakítása egy másik dolog. Hitnek is nevezhetjük azt, amikor egy bizonyos "dogmát" végső alapvetőnek tekintünk, vagyis mentálisan úgy viselkedünk, mintha abszolút végső érvényességgel bírna. Ez a legtermészetesebb dolog a világon. A "visszafejtést" én is "oldásnak" szoktam nevezni, mint te, a hitet pedig "megélésnek", mert arról szól, hogy az illető tartalmat, az illető "dogmát" valósként éli meg az ember, nem pedig esetlegesként.
Ilyen értelemben az oldással mindig egy alapvetőbb szinthez érkezünk, a megéléssel pedig egy esetlegesebb szintre. És általában azt érzékeljük egészségesnek, ha az esetleges szint jól szolgálja az alapvetőbb szinten megjelenő irányultságot. Betegesnek meg azt érzékeljük, ha öncélúvá válik egy mentális tartalom, és már nem szolgálja jól az alapvetőt. Ilyenkor van szükség az oldásra, hogy a helyükre rázódjanak a dolgok. Egyébként nem feltétlenül van szükség az oldásra. Az oldás önmagában csak bölcsességet jelent, semmi többet.
Szóval, én az egészséget tekintem a mérvadónak ebben a témában. Az öncélú, önértelmező, destruktív neurózisoktól mentes szabad megvalósulást.
Elméletileg a vallásoknak a magja, amit misztikusnak szoktunk nevezni, arra szolgálna, hogy mindig jelen legyen az oldásnak ez a gyógyító lehetősége, hogy visszatérjük a közvetlenebbhez, az alapvetőbbhöz, és eszerint definiáljuk újra az esetlegesebb "dogmákat".
Hogy erre mikor és mennyire van szükség, azt csak a létélmény legalapvetőbb szintjei határozhatják meg, nem az esetleges szintek. Az önigazolás lenne, ha a saját magából való visszaoldódás szükségességét egy illető "dogmarendszer" szerint ítélnénk meg.
Az egyik legalapvetőbb dogma egyébként az, hogy van egy valóság, amiben benne vagyunk mi, emberek, többek között az az "én" is, aki ezt gondolja. Egy saját farkába harapó, önértelmező gondolatmenet, de a legtöbb ember valóságképének ez képezi az alapját. Ez a dogma legtipikusabban akkor válhat destruktívan öncélúvá, amikor a saját valóságképünket alapvetőbbnek tekintjük annál a létélménynél, amire ráépítettük, és például azt hisszük, hogy a saját valóságképünk mások világképének abszolút mércéjeként használható. Ebből származnak az ideológiai alapú háborúk igazolásai, és a mások feletti mentális hatalmaskodás elfogadása.
