A magyar szertartási zene rétegei (1)

Népzenénk ősi rétege őrzi az ősvallás zenéjét, e rétegben azonban több stílus is megtalálható.

Feltehető, hogy a magyar zenére kezdetben az egyszerűbb (szűk hangterjedelmű), később pedig a bonyolultabb (ötfokú, hétfokú) zenei világ volt jellemző. E stílusok alkalmazásának térben és időben való elhelyezésével elvileg a magyar ősvallás nagy ívű története is felvázolható lenne.

Azonban a szűk hangterjedelmű (pl. trichord, tetrachord, pentachord és hexachord) énekek az ősmagyar szertartási zene azonosítására nem kifejezetten alkalmasak. Ezek kevés (magyarsághoz köthető) jellemzővel bírnak; az előfordulásaik száma is messze elmarad a meghatározó pentaton dallamok számával szemben. Ezért nincs okunk arra, hogy kifejezetten magyar jellegzetességnek tekintsük őket. Azt azonban – éppen a széleskörű elterjedtség miatt – joggal feltételezhetjük, hogy a 150-200 ezer évvel ezelőtt Kelet-Afrikában kialakult homo sapiens sapiens már e szűk hangterjedelmű zene birtokában lépett Eurázsia földjére.

Ekkor élt őseink használhatták ezt a zenét, ezért a szűk hangterjedelmű dalokat nem zárhatjuk ki teljesen, amikor ősvallásunk korai zenei stílusait kívánjuk azonosítani. Ma is előfordulnak közöttük siratók és más szokásdallamok, például regős énekek (vö. Csajághy/1998/49!) – amelyek az ősvallás valamelyik beláthatatlan időbeli távolságban gyökerező korai korszakához kapcsolhatók. Arra azonban nincs okunk, hogy ezeket magyar, vagy finnugor jellegűnek tekintsük.