A népzenei hagyományok nem támasztják alá a magyar nép és kultúra Kárpát–medencétől távoli eredeztetését. A magyar népzene pentaton, míg az ‘ugor’ népzene általában nem éri el a tonalitást. A tonalitással rendelkező többi finnugor népnél a zene heptaton, akárcsak Európa teljes népzenéje, a pentaton ősi ír zene kivételével. A közép–ázsiai, illetve török népek zenéje erősen pentaton és ilyen a japán népzene is. A magyar népzene jellegzetes ereszkedő dallamíve az ír és ausztrál bennszülött zenében megvan, míg Európa többi népe zenéjét nem jellemzi. A sumér zene pentaton és nem ereszkedő dallamívű. A magyar pentaton hangskála teljes és zárt rendszer és igen gazdag zenei kifejezést tesz lehetővé. Kizárólag magyar jelenség népdalainkban a hosszú utolsó hanggal a ritmus és az idő megszűnése. A dunántúli hosszú síp jellegzetes semleges terce idegen a szomszédjainktól, de a velünk együtt élő nemzetiségektől is. E több tízezer éve létező nyelvdugós sípot azonban a finnugor és altáji népek a régi szamojéd alaprétegből, azaz hatezer éve ismerik. Így ha a mai finnugor népeknél Kárpát–medence típusú furulya található, akkor nem uráli egységről kell beszélni, hanem Kárpát–medencei egységről, ami valamikor, valami miatt felbomlott. A zene összecseng a magyar dalok szövegeivel, ezért a zene és a tánc ritmusa keményen ellenpontozott. A magyar nyelvet az első szótag hangsúlya és a másodlagos hangsúlyozás kétüteműen ritmusossá teszi, ami tükröződik a népzenében és néptáncban is. Az ellenpontozást az adja, hogy a táncos a hangsúlyos szótagra emeli fel a lábár, és a hangsúlytalanra dobbant. Ebben a magyar tánc rokon a baszkkal és az írrel. A magyarok mellérendelő szemléletének megfelelően a magyar táncban a férfi és a nő egyenrangú, párt alkot.
Kilmer—Darfkorn—Crockers—Rown: "Hang a csendből." Turán XXIX. (Új II) 1999/5., 6. sz.