Bakay Kornél írja a "Hogyan lettünk finnugorok?" c. emlékezetes tanulmányában:

Harminc esztendővel ezelőtt, egyetemistaként, a finnugor őstörténet kutatására készítettek fel, ám egy fél életnyi idő kellett annak felismeréséhez, hogy a magyar őstörténet a "finnugor irányzat" révén zsákutcába jutott, keményebben fogalmazva: zsákutcába juttatták!

Nagyjaink közül számosan a csalhatatlan kinyilatkoztatók nemegyszer gőgös pózába merevedtek, s mindazokat, akik nem tudták vagy nem akarták elfogadni a "finnugor" tanításokat, már a múlt század végén "mucsai veteránoknak" neveztek, akik az "ősi kaczagány dicsőségétől áztatott délibábos virányokat" kedvelik.

S ha figyelmeztették őket, hogy a tudományos kérdésekkel foglalkozó embertől megkövetelik a jóhiszeműséget és a tudományos lelkiismeretességet: azt, hogy folytonos kritikával kísérje a maga nézetét csak úgy, mint a másét, és ne restellje bevallani, hogy tévedett, „mindenféle badar ítélet és következtetés" képviselőjének nevezték el az ellenfelet.

Az elmúlt száz esztendő alatt a helyzet, ebben az értelemben, tovább romlott, nem kis mértékben Zsirai Miklósnak köszönhetően, aki a finnugor elmélet elutasítóit "gyermeteg ellenszenvvel" .vádolta és elítélte a "vad őstörténeti csodabogarakat”.

A nagyközönségnek szánt ún. alapvető ismereteket közlő munkákban lépten-nyomon olvashatók az ilyesféle közlések: "Ma már egységes álláspont alakult ki nyelvünk rokonsága kérdésében, de régebben sok fantasztikus elképzelés elhangzott ezzel kapcsolatban. Némelyek a hunok közvetlen utódainak vélték népünket, mások a héber, sumér, perzsa nyelvvel vagy éppen az angollal hozták kapcsolatba nyelvünket. Egy ideig - különösen a múlt század közepe tájáig - sok híve volt a török-magyar atyafiság gondolatának. Századunkban pedig a magyar nyelv munda és dravida kapcsolatait latolgatták. Mindezen elméletek nagyrészt komolytalanok, bebizonyíthatatlanok voltak, és a tudomány fejlődésével lassanként lomtárba kerültek."