Fa sirató

Víztükrén látom görcsös törzsed,
Halottan állsz, a szél sem tör meg.
Levél se zizzen lombjaid alatt,
ágaidon egy fészek se maradt.

Víztükrét bámulod kihúnyt szemeddel,
nem fogsz fel semmit halott eszeddel.
Itt állsz sudáran, csak gondnak-bajnak.
A fák mint az emberek, élnek s halnak.

Görcseimet fejsze vágta szét,
Ház oldalában darabjaimra hullva,
létemnek régen elvették eszét,
télig merengek, gondolva a múltra.

Eljő a tél, fonott kosárba szednek,
és bevisznek a kandalló elé,
fázós kezek majd a tűzbe vetnek,
s elindulok a végtelen felé.

Kihúnyt a tűz, elhamvadt a test,
Meleg szobában szárnyal már a lélek.
A fény a falra árnyékokat fest,
s ingó árnyakban újra s újra élek.

Szíved ne fájjon ha halott fát látnál!
Gondolj csak egyre a boldog időkre,
Emlékszel régen a nagy Tiszagátnál.
Lombja alá ültél hűsölni egy kőre.