Francia és angol nyelvészek országaik ókorinak minősült helyneveit elemeire bontották és úgy találták, hogy "e névelemek vizsgálata a legizgalmasabb kérdés, amit a helynévkutatás napjainkban felvet", mert "forradalmi jellegű" eredményekhez vezethet és új látószöget nyit meg előttünk. (20)


Kiderítették ugyanis hogy e nevek az Égei- szigetvilág és a Földközi-tenger keleti felének helyneveivel mutatnak rokonságot, szóval a kultúra bölcsőjével, a Régi Kelettel való korai kapcsolatokra utalnak. Azt is megtudták, hogy mit jelentenek a helynevekben sűrűn előforduló egyes összetevő elemek, pl. a mező, talaj, pala, csúcs és kő, mert ezek rendszerint azonos földrajzi környezetben voltak használatosak. Ennél tovább azonban nem tudtak eljutni a kulcsnyelv ismerete nélkül és így nem tudták kideríteni a latin előtti ismeretlen ("X") ~ nyelv személyazonosságát. Arra nem gondoltak, hogy munkájukkal tulajdonképpen a magyar nyelv őskoráról hántják le az évezredeket borító leplet s talán éppen a magyar nyelv segítségével tudnának átütő eredményt elérni.


A népneveket vizsgálva meglepődtek a sok Úr összetételű néven, aminők a Lig-Ur-i, Hét-RÚr-i, Tig-Úr-i, és mások. Az Úr szó ismétlődéséből arra következtettek, hogy a keresett indoeurópai előtti "X" nép és nyelv árja nép és árja nyelv lehetett és a baszk nyelv lenne ez ősrégi nyelv egyik élő maradványa, amelyet Esc-Ar-i nyelvnek neveznek beszélői, az Úr szócska beiktatásával. Ez a baszk nyelv pedig - teszik hozzá - a magyar (MagAr-i, Hung-Ar-i) nyelvvel mutat szerkezeti azonosságot (238m149). (21)


A kutatások közben ismét mások arra jöttek rá, hogy az indoeurópainak tartott angol-szász nyelvben a szavak igen nagy csoportja, ha ugyan nem többsége, se nem angol, se nem szász, hanem "brithoni", vagyis régibb mint az indoeurópai réteg, s ez a régi szókincs is keletről származott. (22)


Más szóval hogy indoeurópai előtti nyelv tulajdonképpen régi magyar nyelv lehetett; a latin, angol-szász, germán nyelvek pedig úgy alakultak ki, hogy ehhez a régi nyelvhez egy más nyelv keveredett. (23)


Ezen a ponton kapcsolódhatunk be mi, magyarral rokon nyelvet beszélő észtek és finnek a nyugat-európai titokzatos ősnyelv személyazonosságának kiderítésébe. Mi ugyanis a nyugat-európai tudósok által kielemzett őseurópai gyököket gyakran megértjük és az ezrével előforduló Kr. e. hegy-, víz- és helyneveket értelmezni tudjuk.
A Montreálban élő Edgar V. Saks észt kutató két nagy kötetben összeírta Európa latin előtti időkből származó folyóneveit és azokat a nagy folyók: Weser, Rajna, Szajna, Loire, Garonne, Rhone, Themse és Duna vízgyűjtő medencéje szerint csoportosította. A folyónevek értelmét aztán az észt nyelv segítségével megvizsgálta. Megállapította, hogy a szóban forgó nevek nagy része finnugor istenneveket tartalmaz, vagy finn, észt és magyar nyelven kifejezett földrajzi mozzanatokat (víz, mező, forrás).


A helynevek vizsgálatából levont következtetései között ezeket olvassuk: "A régi Brithonik és Piktek eredetileg finnugorok voltak, az egész Európában otthonos finnugor népesség törzsei, akik a Visztula völgyében élő észtek beszédéhez közelálló nyelvet beszéltek" (212m 207, 217). Azt is mondja Saks, hogy nemcsak a Brit-szigetek, hanem a spanyol, olasz és görög területek is szerves részei az észt- Európának és népi szempontból eredetileg azok is finnugorok voltak (212m 218). Majd így folytatja: "Európa legrégibb lakosai emberemlékezetet meghaladó idő óta a finnugor törzsek", akiket a latin és germán népek utóbb kipusztítottak vagy északi fekvésű területekre szorítottak (212m 216 és olv. 17). Manapság Európa őslakosságából, a finnugor törzsekből csak töredékek maradtak fenn: magyarok a Duna-medencében, finnek és észtek a Baltikumban, mordvinok és egyéb töredékek a Volga folyó és az Ural- hegység környékén. Az európai finnugoroknak ezen a kontinensen hat-hétezer éves folytonosságuk (continuitás) van. (24)


Amikor örömmel mutatunk rá arra az újabb nyelvészeti irányra, amelyet a nyugat-európai (angol, francia) tudósok és finnugor rokonaink nyelvészei képviselnek, kissé restelljük a csonka-országi magyar nyelvészek maradiságát, akik ezekhez a fontos kérdésekhez még csak hozzászólni sem tudtak.


Saks dr. nyelvészeti kutatásait régészeti oldalról alátámasztja R. Indreko, az úgynevezett Kunda- kultúra búvára, aki Észtország területén a Kr. e. VII. évezredben fennálló kőkori kultúráról megállapította, hogy a bronzkorban és a vaskorban is zavartalanul folytatódott és kétségtelenül a finnugor etnikummal kapcsolatos (R. Indreko, The Prehistoric Age of Estonia, 1962). Indreko állítja, "hogy a jelenleg Észtországban élő észtek lényegében azoknak a finnugoroknak utódai, akik e helyen legalább 9, 000 évvel ezelőtt vagy talán még annál is régebben éltek" (idézi: 212m 16) és hogy a Kunda- kultúra elemei nem az Ural- hegység vidékéről eredtek, hanem Nyugat-, Közép-, és Kelet-Európából, Saks dr. megrója azokat a finnugor nyelvészeket, akik még ma is M.A. Castrén és E.N. Setälä elméleténél tartanak és a finnugorok vándorlását későbbi időkre helyezik, kiindulópontjául pedig a Káma, Volga és Oka folyók vidékét jelölik meg. Ez a nézet - mondja Saks - elavult, téves, sohasem volt bizonyítva és nem is egyeztethető össze a való tényekkel. (25)


Az újabb észt régészek és nyelvészek nemcsak szembefordultak az ural- szibériai eredetet hirdető nyelvészekkel, hanem mellőzték az ő segéd-elméleteiket is, nevezetesen a "kölcsönszavak", az "utazó szavak" elméletét (loan words, traveling concepts), amelyeket a latin- germán-angolszász tudósok saját nézeteik védelmére állítottak fel s amit a finnugor nyelvészek gondolkodás nélkül elfogadtak (212m 216 sk).


Mennyivel jobban látták a való helyzetet a 19. század első felében működő régibb nyelvészek és histórikusok, mint pl. Rasmus Rask, bár kezdetlegesebb módszerekkel dolgoztak, mint a modern nyelvészek és történészek. Ezekre a klasszikusokra térnek most vissza és haláluk után elismeréssel adóznak bámulatos éleslátásuknak.

(Baráth Tibor)