Isten szavunk etimológiája

 

(folytatás)

Az isten összetétel előtagja.

 

Az ős szó mai alakja csak a XVIII. század második felétől igazolható, első fennmaradt alakváltozatai: ausi, esu, vsu, ise, vs, vus.  Ha figyelembe vesszük a latin írásunk fogyatékosságait is, akkor azt kell gondolnunk, hogy az ős szó korabeli hangalakja, vagy írásmódja us lehetett.  Az előtag jelenik meg az asszír Assur „Ősúr”, az egyiptomi Ozorisz/Usziri „Ősúr”, és a kelta Esus „Ős“, a gallok ősi istene (velsz Oes „idős, ős”) nevében, valamint az etruszk eis/ais „divinita” szóban (amit Mario Alinei professzor azonosított a magyar ős szóval). 

 

  Az énlakai „eGY USTeN” ligatúra
 
  A nikolsburgi „US” rovásjel
  
  A nikolsburgi „eNT/TeN” jel
  
  Thelegdi „GY” betűje

 

… ábra. Az énlakai „Egy Usten” ligatúra az északi sarkon elképzelt megszemélyesített világoszlopot (a Tejútat) ábrázolja

 

A nikolsburgi ábécében fennmaradt az ős hasonlóképpen ősi szójele is, az „us” jelnévvel ellátva. Hogy ez valóban az ős szó jele, azt a jelforma képi tartalma és alkalmazása egyaránt megerősíti.

E szójelnek a székely írásanyagban csupán egyetlen alkalmazása ismert az énlakai unitárius templomból. Az énlakai rovásligatúra (… ábra) a „gy”, „us” és a „tn/nt” jelekből áll, azaz „eGY USTeN” olvasatot ad.  További előfordulásai ismertek a magyar népi hieroglifák között: a vámfalui „isten szeme” és a veleméri „isten valamicsodája” jelben. E ligatúrának hun, horezmi, hettita és obi-ugor megfelelői is vannak.

Egyfajta alkalmazás a pogány „us” jel keresztény változata, a mandorla is. Ennek szilvamag alakú ívében szokásosan Szűz Mária áll, karján a kisded Jézussal – azaz a mandorla Jézus születésére emlékeztet. Ezt a születésnapot karácsonykor ünnepeljük, amikor a Nap (napisten) épp a Tejút hasadékában kél. Az eredeti „us” jel a pogány napistent, tehát valóban az őst, a hun dinasztia ősét ábrázolja.

 

Az isten utótagja a világ megszemélyesített forgástengelyének (a Tejútnak) a neve.

 

A ten eredetileg a mennydörgés hangját utánzó szó (vö. döng, dördül, dongó, zeng, pendül!), amely többek között a latin ton „hang” és a sumér ti, din „élet” szóval is genetikus kapcsolatban van. Változatai a magyar Du, Dana, szkíta Thana, kínai tien, japán tenno, török tengri, szanszkrit deva, hellén deos, theos, latin deus, olasz dio, francia dieu, spanyol dios, oláh deu, litván diewos, lett dews, óporosz deiwos, perzsa dev, div, cigány devel.

A ten előfordul a tengely, tenger, tanító, tündér szavainkban is; összefüggésben azzal, hogy az ókori vallások egyes isteneit a világ forgástengelyével azonosították, a tanító istenek némelyike pedig a tengerből tűnt elő.

Az altatódalainkban előforduló „tente” szintén e második tag rokona, egy olyasfajta ősvallási ima maradéka lehet, amelyben az altatódalt éneklő anya az isten áldását kérte gyermekére, vagy az isteni példa követésére biztatta, az eljövendő fiúistenhez hasonlította gyermekét.

Ide tartozhat az Éden neve is, amely az „é” (épület, épít) gyökből, meg a Den istennévből áll és „Den háza” jelentésű. Kevés figyelem jutott Tin/Tinia etruszk főisten nevének is, pedig annak felesége az Enéh-nek megfelelő Uni, fia pedig a szkíták ősapjának tekintett, a károk által Magornak nevezett Heraklész (etruszk Herkle).

Azt, hogy a Ten valaha önálló istennév volt, amely az ős jelzővel csak később forrt egybe, a Marsigli-féle rovásnaptárban való önálló előfordulása is bizonyítja (… ábra). Természetes, hogy erre a rendkívüli ősvallási jelentőségű fogalomra a vallásos fogalomjelekből kialakult székely rovásírásnak külön jele volt (a Nikolsburgi rovásábécében is előforduló nt/tn ligatúra, amelyet archaikus jelképeken alkalmaztak), hasonlatosan az óperzsa ékíráshoz, amelyben Ahuramazda nevének jelölésére szintén külön szójel szolgált.

Az isten szóösszetétel jelentése tehát „ős ten, ős dörgő, ős hang”. Párhuzamai közé tartozik az esztendő „isten-idő”, az ösztön és a nőstény „nőisten” szó is.

A magyar isten szót rokonították már a „tűz” jelentésű görög eszta/esztia és latin veszta szavakkal, a párszi izdan/jezdan-nal (Vámbéry), a „teremtő” jelentésű cseremisz está-val (Reguly), az „atya” jelentésű finn isá-val (Hunfalvy).

A figyelembe sem vett párhuzamok száma pillanatnyilag fel sem becsülhető. Ezek példájaként elég az angol stone „kő” szóra hivatkozni. A kő, anyagának időtállósága miatt, a kezdetektől az örökkévalóra emlékeztette a vallásos embereket. Ezért kerülhetett át valamikor, talán a kőkorszak mélyén, ősvallásunk isten szava az indoeurópaiak őseihez „kő” jelentéssel. Lehet ebből arra következtetni, hogy az indoeurópai nyelvcsalád kialakulásakor (a stone ősének átvételekor) az ősmagyar vallás kőből készült isten-jelképeket alkalmazott?

Az isten szócsaládja az eddigiek alapján is meglehetősen kiterjedtnek látszik. Ez azonban természetes, mert a legősibb (kőkori) vallásos műszavak egyike lévén, joggal jelentkeznek a legkülönfélébb nyelvekben a rokonságába tartozó szavak. Szócsaládjának elterjedtsége alapján következtethetünk arra, hogy az isten akkor alakult ki, amikor az afrikai őshazáját elhagyó homo sapiens sapiens a Közel-Keleten első ízben Eurázsia területére lépett. Az isten annak a gazdasági és kulturális értelemben is alkotó korszaknak a terméke, amely az Éden és az aranykor képzetében maradt fenn a jégkorszak során szétszóródott emberiség mitológiáiban.

Az adatok szaporodásával egyre nyilvánvalóbbá válik (sokak számára mindig is nyilvánvaló volt), hogy az isten szóbokra rendkívüli jelentőségű adathalmaz, amely lehetetlenné teszi a finnugrista ideák tiszteletben tartását.