Pethő Imre Hun levelei-ből:

 

            A hun nyelv – már-már apokaliptikus mai földrajzi párhuzammal élve – szökőárként mossa el a leíró nyelvészet áltudományos tákolmányait, viszont próbára téve megerősíti a valódi élő alapokat, nyelvünk valódi gyökérzetét, életének igazi vonásait.

            Ezek egyike csodálatos ősisége. Hogy valódi ősnyelv a magyar, a világ szinte minden nyelvének a rokona, és büszkévé kellene hogy tegyen minden magyarul beszélőt, ha nem tagadnák meg e tény elismerését minden, a határon túlról is érkező viszonyító példa ellenére a kánoni tudósok. Nincsen örömünk a Sorbonne etimon- kutatási eredményeiben.

            Ez ősiséggel együtt jár szinte minden más jellemző vonás; nyelvünk az emberi fejlődés és természet hangjaira épül és olyan mértékben motivált, hogy szinte a természet szólal általa, úgy, hogy a magyar nyelv a természet, a világ zenéje.

            A hun nyelv megerősíti: a hangutánzó-hangfestő szavakban olyan gazdag nyelvünk, hogy a hangzásának eleve megvan a jelentése. Lássunk példát zenélő, először érzékszerveinkhez szóló  szavainkban! A falevél például nem ősi szavunk. De, a hunban ez még zezi, illetve zize, tehát ami zize-g. a zezi képzővel zezild, ami már zöldet jelent, ezzel újabb érzékelési területre jutottunk. (A l és d ősi magyar képzőink, együtt a ság/-ség-nek felel meg. Ma azt mondjuk: a szár, levél zöldség, a hun fordítva: a zöld –levélség.) A vörös szín verisi, azaz véres. Sejthető volt, mint a sárga is: a sárral kifejezett: sarak. A szür/ke alapja a szoru, azaz szaru-szarv, a szor (=ősz), szorild (=szürke) is így származik, tehát a szürke is szaruság, azaz a szarunak a lényege. E szavak is felismerhetően magyar szavak, de azért némileg megváltoztak azóta: a z kettőzése és egy szótag megszűnt a zöldben, a szürkében a képző változott meg, a szógyökök azonban felismerhetővé teszik a szavainkat.

            (A fekete, fehér, stb. szavunk alig változott a szókezdő hun p mára f re változott –nagyon sok példa van erre, de azért kettős példa is akad: a pe és fé egyaránt fejet jelent, és a fékető nyelvjárási szavunk megőrizte a fét is.) Sokkal hangzósabbak az igék! A kop = találat, kopin =találni! (Ha nem ismernénk fel szót, segít megtalálni derék kísérőnk. A kopó ugyanis azért van, hogy ő a szárnyas meglelője, találója. Benkő professzor úrnak talán lesz még csapata átírni A magyar nyelv etimológiai szótárát, amelyben a kopó is megkapja a helyes szófejtést.) A fuvin is hangszó szó; törve jelen van a fúvás, fúrott szavakban. Az ászin segédige és hangzó: áhít, ácsingózik szavakban megvan az á „szájtáti” magánhangzó –ugyanazért: az óhajtás hangjaként. A top –lépés, topin =lépni, ma is megvan a top-og top-pan, tap-os szavainkban.az életet, a virulást fejezi ki a virág szavunk. A szűz csillagkép is virág a hunban, ami azért érdekes, mert a latinban Virgo ugyanez. A vir szót, igei jelentését csak feltételezzük (vir-in infinitivuszként) hiszen a virágh melléknévi igenévi alak, igéje kellett hogy legyen, erről azonban később…

            A hangzós és hangulatos példák közül csak néhányat emelünk ki; az utóbbiakhoz sorolom a kullu, kulla=holló szavakat. Feltételezem, hogy a kullog igénk is a madár jellegzetes járását utánozza. Kifejező az ívej=üveg szó. A hun alak itt is alkalmas a szó származásának a megfejtésére. Jegyezzük meg egy lélegzetvételnyi szünetet tartva a szófejtésben, hogy a hunmagyar nyelv szavainak alaktani és jelentéstani elemzése pompás feladat a nyelvészek számára, évekre ad majs munkát, ha pedig a szóba hozandó nyelvekkel az összehasonlító vizsgálatot el akarja végezni a nyelvtudomány, egy új akadémiára, de legalábbis új szemléletre lesz szükség. Mert a Derbent hágón is át kell törni! A vesztegzár alá tett nyelveket és tudományos tereket fel kell szabadítani! Kínai források? Örmények? Arab könyvek özöne? India?? Drága jó Kőrösi Csoma Sándor! A szanszkritben megtalált magyar szavak sokaságán felsóhajtva még azt remélte, jönnek majd érdemes tudósok az ő nyomában, akik folytatják művét! Mi, csak emlegetjük nagyjainkat de nem követjük! India (Hindi) többre becsüli Kőrösi Csomát, Japán (Szelevu) Kodályt, mint saját népe, és követi is! És, hiába döngetünk kaput, falat.

            Visszatérve üvegünkhöz (< ívej) látjuk, aképző a végén megváltozott, és vagy volt ivejg* közbülső szóalak vagy nem. Egy szónak mindenesetre rengeteg alakváltozata kerengett az országban, míg kiváltak a domináns formák illetve az írásbeliség majd a köznyelv kialakulása rögzítette. Ha az üveg ívejg volt a hun korban, akkor a szófejtés világos: az ív* íved* igékhez tartozik: ívett vagy ívedett a vadkörte vagy uszkurusz Torna vármegyében, és csak így ehető, ez, tehát az anyag túlérett, szétfolyóan megpuhult állapota. A hal is ívott: az ikrázás és a haltej kibocsátása megtörtént. A hunoknak mindenütt voltak hutáik, a folyó üveg látványa erősebb volt, mint a kész rideg terméké, az anyag tehát az anyagállapotról kapta a nevét.

            Karácsonyainkhoz tartozott mindig is a dió. Szeretjük a fáját is: uralkodó, megvédi magát, nagy árnyat ad, termése csábít, titokzatosan két zárral titkolja magát. Ezt fejezi ki a dió szó, kiejtve persze közelebb visz eredetéhez: dijó. És persze dzsijágh. Láthatóan milyen? kérdésre válaszoló melléknévi igenév, főnevesülve. Már tudjuk a Veszprémi, volgyi apátság alapítóleveléből: a ∑αμταγ szó (=szamtagh) Szántó neve, akkor még. Ez később szamtau majd végül Szántó lett. De a szó a hunban is megvan, és ott is szamtagh, ott is szántó, azaz földművest jelent (és még azt, hogy írni). Drága jó Illyés, ha ezt megérte volna, de megélte volna! A Hunok Párizsban írójának a versében a béres úgy szánt, „mintha egy nagy könyv íródnék…Megy az eke, telik a föld sorról sorra…). Az ilyen melléknévi igenevekből igen sok van, és erre még visszatérünk, de odahagytuk a diót!

Valahol a Dunán túl még talán ismerik a díjjad igét is erőteljesen nő, gazdagon, életteljesen fejlődik jelentésben. Ezt jelenti a dijó szó. Rokona pedig a dívik, divat, díj, stb. e néhány példa csak önkényesen kiragadott, mert minden szó, és végül a szöveg hangzása gazdag, megvan már minden hangunk a hun korban, talán csak a ty és ny megléte bizonytalan (ezek az örményben is hiányoznak, betű sincs rá) bár az ny megléte gyanús, a neil=nyíl talán nyeilnek hangzott, ez pedig palócos. Nyelvjárási sajátosságként néhány kettőshangzót érzek: puora (keleti, ún. nyitódó diftongus) Őzés; szörn, de ser. egy nehézkes hehezetes szó van: cha’á.

(Amikor Jerevánban a Matedanaránban álltam  Meszrob Mastoc aranyba vésett, -ékkövekkel - gyémánttal kirakott betűtáblája előtt, az üvegvitrinből kisugárzott egy nagy nemzet büszkesége. Hozzáéreztem kissé a miénket is: Misztótfalusi Kis Miklósunk egy földközi-tengeri örmény diaszpóra felkérésére elkészítette a nyomtatáshoz a betűk véseteit.

Még annyit a hangzósságról, hogy a hun szépen hangzó, hiszen gazdag a hangállománya, hangzását nem töri meg az e „fonémterheltsége”. A sok ü hang mellett kissé szokatlan (a mai magyartól eltérő) a magas és mély ajakkerekítéses magánhangzó előfordulása egy szóban (ullü). Érdekesek a magánhangzó-torlódásos szavak (a szerző egy „b” nyelv jelenlétét feltételezi ebben: Jerkaielo, Doitieloia, Somaielo, sőt: Uaieia: msh. nélküli szó!).

(De ne merüljünk bele túlságosan a hun nyelv leírásába. Megteszi ezt majd a magyar nyelvtudomány, a hiteles fordítást örmény és magyar tudós lektorokkal ellenőrzik majd. Nagy művelődési eseménnyé kell tenni a hun nyelv birtokba vételét, hogy ne kelljen szégyenkeznünk tudósaink miatt, az MTA Magyar Nyelvtudományi Intézete, az egyetemi és főiskolai nyelvészeti tanszékeink, eltékozolt évtizedeink miatt. És meg kell követni „az el nem ismert hőseit”, a megalázottakat, kigúnyoltakat, kitagadottakat, száműzötteket, az „apokrif” nyelv- és történettudomány nemzetszerető igaz magyarjait, Anonymust, Kézait, Kőrösi Csomát, Lugossyt és annyi más ismeretlen és ismerős értékőrzőt, a távolabbi vagy közeli múltból.

Ősi szavaink világába visszatérve mintha újra kezdenénk a nyelv tanulását – a kezdő igéknél. Azt tudtuk, hogy a fogalmi világ régen egységesebb volt, a tagoltság csak az emberi gondolkodás mélyülésével az absztrakció, az árnyalt fogalomalkotás fejlődésével alakult ki. Példának a nomen - verbumokat szoktuk felhozni: les, nyom vár, zár, stb. A hun nyelvet szemlélve, mintha szemünk előtt menne végbe a folyamat. Szavaik rövidek, még nincsenek burjánzó szóképzések, de egyesek már nagy szócsaláddal büszkélkedhetnek. Lássunk pl. egy fontos igét: ont. Főnévi igeneve ontin. (közbevetjük, a képző, -in, -en, közben –ni –re változott, ez az alak a gót-germán nyelvekben maradt meg.

Egyik meglepetése ez  a hun nyelvnek, de nem okoz súlyos gondot, a képzők alakja és szerepe ugyanis változhat, és ez a szótőben érezteti hatását, (Erről más levélben majd bővebben…) A szógyök változata az önt – a szócsaládban keverednek az alakok, de ez utóbbi uralkodó lett: nemzeni = ontin, nemzet = ont, család = önta!, nemzetség = öntad, ősanya = öntanaia, törzs = öntadik, törzsi = öntadisi. Mi maradt meg ezek közül? Az ont és önt, de a konkrét, kiont-kiönt jelentésével csupán, mert a nemz, nemzés, stb., kiszorította a régit. (Bár ezek is hun szavak!) De maradt azért egy szó még a családból, amivel persze a magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának nyelvészei nem tudtak mit kezdeni. A nemzeni szó melléknévi igeneve: nemző. Az ontin igéé akkor ontó lehet. (Ma már d-vel írjuk…) A hun tehát ezzel nemzett nemzetet. És a magyar? Azt hiszem, a helyzet nem sokat változott Athira atyácskánk óta, és eme példa mutatja, hogy az Iszfaháni kódex illetve Detre Csaba szóközlése egy kis nyelvi játékkal kiegészíthető: mai nyelvünkben kereshetünk hozzá végtelen sok számú szót. Keressük tovább gyöngyszemeinket. (Amint már nyilvánvaló, a felismerhető, ma is használatos szavakkal nincs sok dolgunk, csak rámutatni a szó esetleges alaki vagy jelentésbeli változásainak mikéntjére – okára.) Sok hun szavunkat lelhetjük majd meg a földrajzi neveinkben, családi vagy keresztnévben, nyelvjárási szavainkban, más európai nyelvekben, mert – egészen véletlenül- már akkor tanítani kellett szegény hunjainkat, hogy mi micsoda. Vagy fordítva történt? Nézzük a Volgácskát. Hunul Madü volgjagh. Tehát nagy folyó, mert sok folyó van mifelénk, de a Dnyeper: Baste volgjagh „(széles folyó”), a Duna: Deli volgjagh (tehát „déli folyó”), a Don: Kücsü volgjagh, azaz kicsi folyó. Az ige, hogy folyni, volgin, az időfolyamat pedig volgjama. A Volga tehát hunul (és magyarul) jelent tehát valamit: folyót. És a Volga valóban folyó is. (És mivel sok nagy folyó is volt a hun birodalomban, meg kellett őket jelzőkkel különböztetni.) Más. Kissé borzongató…A henin szó hunul azt jelenti: lenni. Sőt. A továris azt, hogy kereskedő. (=Taváres.) Ez nyilvánvaló, hisz a továr (mobap) az oroszban árut jelent.

            A folyó  hullámain indultunk el, tekintsünk szét kissé a  világban – hun szemmel. A földi világ Rómától Koreáig vagy Japánig nagyon tágas, benépesül az égbolt és az azon túli képzelt világ is, a fogalmak által tükrözött tér-idő-gondolatvilág szinte végtelen kiterjedésű gazdag . Még szótár is van benne (szógyülemény - gyűletés=szavajülemid, szavajületild. És filozófia: bügücstued (>bölcs) és mitológia, vallás, műveltségszavak töredékesen is egy nagy nemzet fejlettségét, magas kulturális szintjét bizonyítják. Mennyi dolgunk van, hogy ezt elhiggye nemzetünk, és egy kicsit büszkébb legyen önmagára! Az ókor nagy és szabad népeként ismert (tisztelt?) bennünket a rabszolgatartó vagy ismert rabszolga Európa! Nem hiszem, hogy az ETSz jól tudja: a Carpatus latin szó átvétele lenne a Kárpátok, hiszen Karrabata hunul sziklafalat jelent, és akkor bizonyára a szkíta nyelven is, dákul például. El kell majd hinnünk, hogy Csepel neve csepegést, nedvességet jelent, hunul a mocsaras hely: csepíld, Sopron az hegyalja (sopru hen) Veszprém ~ veszpru hen; a part hunul ugu, gondolom, a tiszaugiak tudják ezt. Az árok = tur. Azaz a kis Túr ami siet a Tiszába. A „tiszta” hunul timis: Temesvár? Szent tánc : turda. Tordán táncoltak talán? (A román nyelv a régi szóformát őrizte meg: Timisoara, Turda!) Az egér: csucsa. És Csucsán? De nemcsak a tulajdonnevek sejtetnek sok-sok örömöt, a közszavak is ránk mosolyognak ismerősként.

Át kell nézni térképeinket. A Salkin (=létezni) alakjai: salke (=lét), (=állandó). A Salgó, Salker („kazár” salkanta erőd volt), Salkó, stb földrajzi nevek vizsgálandók! Ha Vadatóheggyel találkozunk régi térképen, nem átjavítandó, mert lehet, hogy a vadin, vadatin hun igét őrzi (=származni)! Nem pedig „Vadálló-szikla” a neve e régi várdombnak.

Érdekes példák, szép szemek a galárisból. Az íny és a híje nem mutat könnyen felismerhető összefüggést. De induljunk el a híje nyomán: a régi magyarban, padlást jelent a heju. Érdemes egy pillantást vetni az írásban fennmaradt alakváltozataira: heia, hea, híja, híju, hél, híl, heju, hié, hivu. („Híja van”) Világos tehát: a hun hije itt =szájpadlás, jelentésbővítéssel pedig az egész ínyt jelenti. (A szóalak azóta módosult, a tővéghangzó lekopott, minden szó végéről a 16. századig, a h is elveszett, a j zöngés réshangból zár-rés ny lett, mert az íjjal esett egybe az alakja, bizonyára.)

A taretin (= tartani) ige testvérei a taretisi, taretild = társ jelentésű szavak,.ez is hun- magyar tehát, a mai társ szavunk családjából (társaság, társalog, társadalom, stb). Ki kell végre mondanunk: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szinte minden általam megvizsgált és idézett szót idegennek vagy ismeretlen eredetűnek ír le. Ezt a megalázó szemléletmódot egy új szógyűjteményből ki kell zárni!

Ismeretlennek tűnik a lünde = boldog szó. Az Etsz. lende, lendölle szót közöl, dél-dunántúli nyelvjárási szóként, 1834 - ből: „Aprós gyermekek, apró gyümöltsei az anya méhnek”, a hun szerint a boldogság és az aprós gyermek ugyanaz. A feltételezés szintjén is csodálatosan hangzik!

Ugyanígy csak nézünk az anuin (= felvenni, alkalmazni) szóra. A TESZ anyu szócikkében van anno; ányó. A példamondat pedig: „Anyu, vegyél Pajtás-gépet!” (Népszabadság 1958. nov. 26.) Nos – az 1529-es előfordulásban az anyu jelentése: „női előljáró, vezetőnő: Leiterin”. Az a főnökasszony tehát, aki felveszi – alkalmazza munkásokat a birtokon műhelyben, a gazdaságban. Az „édes” előtaggal ma picit mást jelent. (De milyen gazdag a kicsi szó családja: kücsü, pölti, pilti, pöti, piti, pötir, pitir, piltir, piri. És ma? Kicsi, kis, pötty, piti, pirinyó.

Itt van a hegatin ige. Képezve: hegatigh* (~hegatő) =felemel, tisztel, tiszteltet. Nem egy tiszteletre méltó hangszer bujkál egyben? Figyeljünk a kapin igére! És a kapitin képzett alakjára! Kapcsolat=kap. Kapcsolódni = kapin, összekapcsolni = kapitin (azaz kapatni). A székely ember (még a széki is!) azt mondja, ha nem sikerült a találka: nem kaptam meg őt. (Az olaszban: ho kapito = értem; a kapitó = kapcsolódó.)

A fedild = föld, a fedéssel függ össze: fedőréteg, fedőség. (A németben is megvan: Feld. Ki adta kinek?) A batten= valamit nyomni. Vagy valakit… A Tesz valami törökféle szót keres. (Tehát ezt sem tudtuk. Egy jó török csinálta ezt, a magyar megkérdezte, mit csinál, a török megmondta, és ezután mi is használtuk. Vagy meg is mutatta? Aztán – ha vér volt a pucában, csinálta a hun is. A pusz (=fasz) szó egyébként a perzsában mást jelent: pusza=fia, mint a perszepoliszi feliratokon olvashatjuk.)

Asten= kap, megkap. Ha képezzük a mnévi igenevét, a megkapó (elosztó helyen?) jön ki, hunul pedig astigh* vagy astagh*, ami az osztó, osztag szavunk. Komolyan kell venni az ilyen lehetőségeket és alaposan meg kell vallatni a szót, mert ha az „asztag” szavunk hun szó (gyűjtő-elosztó hely), akkor a fölművelés szava, amely munkafolyamat szavait „köztudottan” a szlávoktól vettük át…

Ejtin = elválaszt? Az is ismerősebb lesz, ha az ajtóra gondolunk, ami összeköt, de el is választ. Megszólal-e a vüldi = völgy szó? Vűn= megjönni. (Ez rendhagyó ige, itt meg kell torpanni. A vőn, tőn, lőn, magyar rendhagyó igék megfelelői a hun nyelvben is megvannak. Nagy öröm ilyen hungarikumokra lelni, mert ezek végképp leszerelik a kétkedőt: meggyőzik a hun és a magyar nyelv azonosságáról. Tanult nyelvész, hála Istennek, nem akar, amelyik megcáfolná ezt.) A völgy tehát? -„megjött” térszínforma. A bányászat használja a jövesztés szót ma is. A vüldi természetesen felismerhető a völgy szavunkban, de a hun alak többet mond: megadja a szó származását: etimológiát kínál. (Az ízek lelése –ízlelés, a szó ragozása a nyelv szerelmesének –szórakozás. Kiss Dénes tud erről sokat könyveiben, és persze Varga Csaba, akinek legutóbbi –HAR című könyve is felemelő, hozzájuk menekülök, ha szégyenkeztetni akarnak magyarságom miatt.)

Szamar = vki számára. Szamtükra= számotokra. A három szóelem ( szam +tük+ra) egyikét sem kell magyarázni. A tük Erdélyben hangzik, a tik északon; (te +k többesjel.)a szótő is világos, ez a szám több kifejezésben egy közösség, közös munka részévé avatja az egyént, ott, ahol „számításba vették”, „számolnak vele”, ahol „mindenki számít”, „számosan vagyunk” („számos millió”, bár vannak, „akik számon kívül maradtak”. Ők nem számítanak, nem számolna velük, számukra nincs babér). Pár szót a számok hun nyelvéről… Egyike azon szófajoknak, melyek a legkevésbé változnak legősibb rétege nyelvünknek. Az egy kétszer is megvan: ein=én, azaz egyedül, egymagam, és az idzsi. Az előbbi talán gót, tehát a gót egy –nálunk a hunban én, pedig itt me –mi –mü várható (az igeragok alapján, hisz az igei személyragok személyes névmásokból lettek, a birtokos személyjelekkel együtt). Nem gondoltuk volna, hogy az én az ein-ből lett! (A szem. névmás sora: ein, ti, űj, mink, tik, űjk –szintén ősi, változatlan, de csak egyes tájakon maradtak meg ilyen alakban névmásaink, ahol nagyobb volt a hun ősi lakosok száma.) a tőszámnevek közül csak a loncsoj furcsa, kilóg a sorból. (Vesd össze Varga Csaba: Jel, jel, jel, és más nyelvi esszéivel!) A kilenc helyén: a „tízelőtti” klüntíz helyett a törtszámnévi klüncid ragadt meg a magyarban. Harmincig tíz fölött a hen (-on –en –ön) ragot használtuk, mintha tízes kötegek-en lennének egyesek, harminctól mintha a tízes kötegeket számolná meg 1-9-cel (negyven= nidzsiben tíz…) azaz négy kötegben tíz –tíz. Látható, hogy innen elhagytuk mint fölöslegest a  tíz számneveket, hisz a negyvenhez odagondoljuk, hogy négyben tíz, azaz négyszer tíz van. Előbb maradhatott el ott és akkor a tíz, ahol és amikor a tízeseket követte míg egyes, ez segítette, hogy a tíz mindenütt elmaradjon (pl. 25). A törtszámnevek sem változtak a hun kor óta (idzsihormudi) és a sorszámnevek sem (a jelzői képző: i elmaradt; a képző s-ről d-re változott), illetve a tört- számnév képzőjét vették fel, amely kiegészült még az –ik kijelölő képzővel.

Miközben sorolnánk még sokáig hun-magyar nyelvünk szépségeit és a felismerések örömeit, észre kell venni magunkat: nem lehet egy levélben mindent leírni. Megnyugtat kissé, hogy már nem vehetik el tőlünk…Megvan a hiányzó aranyláncszem. Származásunk és nyelvi – nemzeti öntudatunk cáfolhatatlan bizonyítéka : a hun-magyar nyelv.