Zutymó, nekem van egy barátnőm, kétségbeejtő helyzetben, és karma-hívő, úgy körülbelül. Ha valami bajunk van, felhívjuk egymást, és amikor nekem van bajom, akkor előjön a céllal meg feladattal, meg minden. (Természetesen, én is azt gondolom, hogy minden nehéz helyzethez hozzá lehet úgy állni, hogy tanuljunk belőle - ezt úgy értem, hogy igyekezni lehet olyan következtetéseket levonni, és úgy feldolgozni, hogy a tapasztalatok a későbbiekben javunkra váljanak, ne kárunkra.) Én meg mindig mondom, hogy de én ezt nem hiszem. Ő pedig azt válaszolta egyszer, hogy ha ő sem hinné, ha azt gondolná, hogy a helyzet, amiben van, nem jó semmire, nem szükségszerű, nem vállalás, hanem más is lehetne, akkor meg is bolondulna, mert akkor miért él úgy, ahogy.

Én nagyon szeretném, ha nem látna a helyzetében feladatot, karmikus próbát, mert úgy látom, hogy az egész életét elcseszi egy ilyen címszóval, de nem forszírozom, mert egyrészt nem akarom bántani, másrészt, mi van akkor, ha olyan kilátástalan a helyzete, hogy nem is tudna belőle kijönni, és elveszem az utolsó vigaszát? Én nem tudom, hogy hogyan sülne el, ha valahogy elérném, hogy hallgasson rám, és hagyja ott a "sorsát". Lehet, hogy nem kerülne sokkal jobb helyzetbe, sőt.

Mindenki a saját személyiségében rejlő buktatókon csessze el az életét - a végére úgyis mindenki elcseszi, legalább legyen meg az "én akartam így" könnyebbsége, mert aztán azon ölni magunkat, hogy minek hallgattunk másra, mikor a saját magunkról nyilván mi dönthetünk legjobban - hát, az kemény menet.

Mindenesetre, ha én is tudnám úgy gondolni, ahogy a Sors, mint esély írója, akkor könnyebb lehetne élni, mert akkor mindenben azt láthatnám, hogy erre voltam érett, stb. És akkor más bajaiban is láthatnám a szükségességet - még sajnálnom sem nagyon kellene senkit...

Milyen jó is ez.