EG attól gőzölhetett be, hogy összefutott egy lenyűgöző entellektüelel, aki ráadásul nőből van és mivel ez neki/EG-nek egy ilyen asszony az életben nem adattott meg, no ez volt az ami végkép kivágta nála a biztosítékot.

 

Csakhogy EG is értse, hogy mit is jelent az a bizonyos entellektüel: 

 

Kalmár Zoltán

ÉRTELMISÉG FÉLIDŐBEN

Egy nagy múltú fogalmat résre nyitunk

I. Méltóság és esendőség

     "Az idők változnak, s benne mi is változunk" - hangzik a latinok régi bölcsessége. Ahogyan az egyes ember életében bekövetkeznek fordulatok, ugyanúgy a fogalmak életében is változások, módosulások vagy árnyalatnyi eltérések mutatkoznak. Éppen ezért a legnyilvánvalóbb fogalmak meghatározása is a legnagyobb kihívások közé tartozhat, és sohasem írhatók úgy körül, hogy ne legyenek vitathatók.
     Jean-François Lyotard szerint az entellektüel minden esetben egy univerzális szubjektum eszméjének képviselője, ebben az értelemben - egy olyan (posztmodern) világban, ahol az univerzalitás eszméje szétforgácsolódott, és nem tudjuk, hogy mi alapozza meg egy igazság (ha egyáltalán létezik ilyen) igazságát, mi határolja be érvényességi körét - az entellektüel korszerűtlen jelenség, létezése szinte elképzelhetetlen, a benne való hit mára semmivé foszlott. "Immár tehát nem lehetnek "entellektüelek", s ha mégis lennének, akkor csak azért, mert nem látják a 18. századhoz képest új tényállást a nyugati világ történetében: nincs univerzális szubjektum vagy áldozat, aki a valóságban jelet adna, aki nevében a gondolkodás vádat emelhetne, vádat, mely ugyanakkor "világnézet" lenne [...]." 1
     Lyotard állítása számos kérdést állít elénk, mindenképpen érzékenységet, ingerültséget kelt bennünk. Igaza van-e Lyotard-nak az entellektüel végérvényes alkonyát, gyászhírét bejelentő teóriájában? Valóban a kihalásra ítéltetett "fajok" közé kell feljegyeznünk az entellektüelt is? Lejárt az entellektüel ideje? A kritikának most már végérvényesen le kell köszönnie? Ténylegesen anakronizmussá vált létezése, látványos agóniájának lehetünk szemtanúi, és ezentúl már csak entellektüelnek tűnő ködlovagokkal találkozhatunk? Vajon nem korai-e temetni, örök nyugalomra helyezni vagy legalább is ártalmatlannak tekinteni? Egyáltalán képes-e meghalni, végleg elbúcsúzni? S ha igen, mit kezdjünk azzal a hiánnyal, amit maga után hagyott?
     E fogalom hálás téma az értelmezők számára, hiszen körülötte zűrzavar, értetlenség és érdektelenség gomolyog. Kontúrjai nehezen rajzolhatók meg, határpontjai nehezen jelölhetők ki. Bizonytalanság uralkodik az értelmiség mibenlétét, szerepének és helyzetének értelmezését illetően, s maga a fogalom olykor kifejezetten egymást kioltó ellentmondásoktól, ambivalenciáktól hemzseg. A 20-21. századi entellektüel a korábbi évszázadok értelmiségiétől merőben eltérően határozza meg a maga számára az értelmiségi szerepet. Mindazonáltal korunkban nem csak bizalmatlanság, hanem megvető tekintet is vetül a valóságos mellett a lehetségessel is parolázó értelmiségi alakjára. Az elutasító gesztusok vitalitása vonatkozásában részben a politikai hatalomgyakorlók holdudvarába szegődőkre, a politikai impulzusoknak engedelmeskedőkre, az ideológiai hozsannázókra kell emlékeztetnünk, részben pedig a praktikus tudás, a hasznossági elv (mire való?, mire jó?) mai felértékelődésére kell utalnunk, ami azt sugallja, "mintha Isten csak a földművelés és a házépítés képességével ajándékozta volna meg az embert, minden egyéb az ördögtől származnék". 2
     Kit tekinthetünk értelmiséginek? Mi teszi az értelmiségit? Mitől válik azzá, aki? Mit is tesz, amikor a feladatát végzi? Miért csinálja azt, amit csinál? Mit produkál? Hol kezdődik és hol ér véget ez a fogalom, ki az, aki még hozzátartozik, ki az, aki már nem? "Kell-e ez a fajta az Isten állatseregletébe?" 3
     Értelmiségről sokféle értelemben beszélhetünk, a fogalom sokféle változata, módosulata ismert: hallunk városi és vidéki, humán és reál/műszaki (polytechnicien), szakértő és kritikai értelmiségről. Albert Camus A bukás című művében más nézőpontból ugyan, de határozott megkülönböztetéssel beszél buta intelligenciáról és intelligens intelligenciáról.
     Maga a fogalom sokak számára alaptónusait tekintve szociológiai színezetű: azokat tekintik értelmiségieknek, akik felsőfokú végzettségűek, akik a tudást bizonyító papírjaikat fel tudják mutatni: a szellemi munkát végzők, szakértők, helyzetfelmérő munkacsoportok, "gyorsgondolkodók", a magas kultúra oszlopcsarnokaiból elénk lépő halk szavú poéták, a nemzeti idolok, a saját tudományukba bezárkózó szakemberek. Ők hol egymásba kapaszkodnak, hol versengnek, hol egymás fejére nőnek, hol pedig hamut szórnak a saját fejükre. Ők azok, akik politikai szerepet vállalnak, máskor szélcsendbe húzódnak, elgyávulnak, restek maradnak, akiket Julien Benda 1926-ban azzal vádolt, hogy elárulták azt az eszmeiséget (ti. az egyetemességet), amire hitük szerint eredendően szerződtek. A közfelfogás szerint a szellem emberei olyan vértelen lények, akik a könyvtárak, levéltárak vagy dolgozószobák csendjében, a laboratóriumok mélyén, az egyetemi előadótermek burkában érzik jól magukat, az olvasólámpák fényénél beleköltöznek a könyvekbe, a lombikokba, a számítógépekbe az élet működésének, ható tényezőinek, mélydimenzióinak zavarba ejtő szigorral történő tanulmányozására.
     Az entellektüel első megközelítésre az entellektüel annyiban mindenképpen különbözik a kőfaragóktól, a selyemgombolyítóktól, a szatócsoktól, a pénzzsonglőröktől, a zongorahangolóktól vagy a vásári mutatványosoktól, hogy valamiféle titokfejtő szenvedéllyel él, szkeptikus és csodaváró, tapasztalati és reflexív egyszerre, s egyik legjellegzetesebb sajátossága önreflexív mivolta: problematizálja, reflektálja saját tevékenységét, önképet vagy önkép-képzetet alkot, értelmiséginek tudja magát. De saját köldökének szemrevételezésén és az írás-olvasás mesterségén túl mi az, ami még megkülönbözteti Jack London regényhőseitől, akik szitával, lapáttal és posztóval felszerelkezve kincskeresésre indultak és a szerencsére fogadtak? Korunk entellektüeljei milyen kellékekkel és kondícióval vágnak neki a szellemi aranymosás kétséges sikerű kalandjának?
     Az entellektüel modern megközelítései az előző századfordulót követően formálódtak. Az entellektüel egyik közkeletű modern fogalmát Nyikolaj Bergyajev (1874-1948) intelligencija 4-értelmezéséből vezetik le. Nála az orosz értelmiség, mint önálló, független létező jelenik meg, aki szabadon gondolkodik, kritikai viszonyban van az élettel, kritikusan beszél, kivételes intellektuális ereje okán átfogó világszemlélettel rendelkezik, sajátos világértés és teóriaalkotási szándék jellemzi. Ha más nézőpontból tekintünk a fogalomra, akkor a Dreyfus-perre kell utalnunk, amely következtében megszületett a keményszavú, kérlelhetetlen entellektüelről alkotott képünk, aki véleményét nem rejti véka alá, nyilvánosan beszél, ezért rendszerint viták kereszttüzében áll: "[...] értelmiségi az, aki az igazság megkörnyékezhetetlen bajnokaként azon az áron is feltárja és bírálja a valóságot, hogy emiatt szembe kell helyezkednie nemzete, osztálya, fajtája vagy felekezete többségi véleményével. Az értelmiség szavát Kasszandra-jóslatként vagy az emberiség lelkiismeretének hangjaként fogták fel. Később Sartre radikálisabb megközelítésében az értelmiség szerepe az igazság letéteményesének szerepévé módosult. Julien Benda, majd Czesław Miłosz [1992] az értelmiség huszadik századi szerepváltására figyelt fel, Benda ezt az "írástudók árulásának" nevezi, Miłosz "rabul ejtett értelemről" beszél. A nyolcvanas években Jean-François Lyotard már szinte temeti az értelmiséget: a lokális jelentések vizsgálatában határozza meg a feladatát. Ma akár úgy is tekinthetünk az értelmiségre, mint aki az eszmék piacán a függetlenség köpenyébe burkolózva próbál észrevétlen maradni. Akárhogy is, az értelmiségi a huszadik század jellegzetes terméke, művelődéstörténeti szempontból pedig a városok egyetemes európai kultúrája termelte ki." 5
     Jean-François Lyotard Tombeau de l'intellectuel (1984) című írásában az entellektüel halálhírét kelti. Síremlékállítás közbeni gyászbeszédében megpróbálja körülhatárolni az értelmiség posztmodern kor előtti lényegét, amely - véleménye szerint - a posztmodern beköszöntével, a mindenki számára érvényes egyetemes feladásával, az általános eszme kétségbe vonásával érvényét veszti: "[...] az a szellem, aki az emberek, az emberiség, a nemzet, a nép, a proletariátus, a teremtmény vagy valami hasonló entitás nézőpontjából gondolkodik és cselekszik. Azonosul egy univerzális értéket megtestesítő szubjektummal; e pozíció alapján ír le és elemez egy szituációt vagy helyzetet, s következtet arra, mit kell tenni, hogy ez a szubjektum valóra váljon, vagy legalábbis előrehaladás történjen a megvalósulásában. Az "entellektüel" igazodik minden egyes dologhoz, ami e szubjektum csírája vagy letéteményese. A szubjektum, elbeszélése tartalmát tekintve, mindenkire vonatkozik és ugyanilyen módon mindenkiből indul ki. Az "entellektüel" felelőssége nem választható el egy univerzális szubjektum [általánosan elfogadott] eszméjétől. Csak ezáltal tehetett szert Voltaire, Zola, Péguy és Sartre [hogy itt csak francia neveket említsek] a nekik odaítélt autoritásra." 6
     Állításunk szerint azonban: a posztmodern széljárás ellenére értelmiségiek márpedig léteznek. Hogyan lehetséges ez?
     Örök törekvésünk, hogy minél többet tudjunk az univerzum valamennyi lehetséges jelenségéről, a létezők mibenlétéről, minél inkább hozzáférhetővé tegyük értelmünk számára. A világ és benne az ember megérthetőségének - vagy éppen megérthetetlenségének, ami a megérthetőséggel párosul - kitüntetett helyet tartunk fenn az entellektüel számára. Az eltérő szellemi felkészültség, magatartás és készenlét, a különböző gondolkodási horizont, perspektívakijelölés ellenére az általuk művelt szellemi tevékenység, a létezők összefüggéseit egy szabadon megválasztott nézőpontból történő fürkészése az, ami által egy fogalomba tömörítjük őket. Az entellektüel az, aki szellemi-kulturális értelemben mindenütt jelen van, létezését az adott kor levegője ugyanúgy befolyásolja, mint az időtlenség atmoszférája. A kozmosz minden rejtett zuga iránt érdeklődik, szabadon mozog benne. Látja önmagát, az őt magába foglaló nagyobb népközösségeket, és az egész emberiség életét folyamatában érzékeli. "Beszédmódok közt vándorol" (Jürgen Habermas), szemlélődik, felderít, következtetéseket von le, megállapításokat tesz, álláspontok megalapozására törekszik, kételkedik, újraír, átértelmez, revánsot vesz a valóságon, felismerések és cáfolatok sorát alkotja meg. Az entellektüel szellemi-értelmező ember, a világra, de mindenekelőtt önmagára gondoló én, aki képes magába fordítani az öntudatot, majd kifordítani magából azt. Lehetségessé válik számára saját maga meghaladása, az önmaga fölé emelkedés a világgal való egybenállás révén.
     Az értelmiség, a szellemi elit kifejezés már elnevezésében is jelzi, hogy az értelmiségi szerep feltétlenül racionális vállalkozás, oknyomozó törekvés és szoros összefüggésben áll az ember megismerő tevékenységével, az alkotás, a kultúra, a tudomány fogalmával, a technikai és történeti képzelőerő 7 felértékelődésével. Az individuális értelemnek kitüntetett pozíciót biztosító, a felvilágosodás szellemi trendjét erőteljesen követő korunk a világ megértését, szabályokba foglalását tűzte ki célul, mindenekelőtt az ész szavát követi, a ráció megvilágító fényénél, az értelem jóváhagyásával vizsgálódik. Elvárjuk, hogy megfelelő műveltséggel, az észrevevés tehetségével, problémalátással, alkotókészséggel, integrációs képességgel rendelkezzék, tőlük várjuk a valóság tudományos igényű ismeretét, 8 a megértés biztosabbá tételét és az észcélok megfogalmazását. 9
     Ha a hideg fejjel történő szemügyre vételre, a szenvedélymentes elemzésre, fogalmazásmódjában, dokumentumkezelésében a tárgyilagos ítéletalkotásra, a fogalmi tisztaságra való törekvés gyakran csak törekvés is marad, a megvilágító erővel láttatás, a zárt gondolati sémák feltörése az entellektüel elsőrendű feladata. "Az irodalom nem arra való, hogy aszerint éljünk. A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább." (Mészöly Miklós)

     II. Kultúrateremtő értelmiség

     Az entellektüelt tehát leginkább a toll- vagy szóforgató tevékenységgel, a vitatkozó habitussal azonosítják, magasztalják kíváncsi tekintetüket, tudatosan vállalt naivitásukat, éles elméjüket, műveltségüket. Leszek Kołakowski az entellektüelekről írott, 1982-es tanulmányában (The Intellectuals) azonban hangsúlyozza, hogy a tudással való együttélés, a tudás őrzése és továbbadása nem jár együtt feltétlenül az értelmiségi lét gyakorlásával is. Miként a művészvilágra is jellemző az a megállapítás, hogy ha valaki a rajztudás birtokában van, még nem jelenti azt, hogy egyben művész is, de ha nincs rajztudása, manuális tudása akkor valószínűleg nem is képes művészetet teremteni.
     "A pap, jóllehet főként nyelvi eszközökkel végzi munkáját, e minőségében nem értelmiségi: az a feladata, hogy a szertartásban fenntartsa a vallási hagyomány szent igéjét, és a prédikációkban átadja híveinek az örökül maradt bölcsességet. És a tanár sem értelmiségi azonközben, hogy igyekszik átadni az ifjúságnak a felhalmozódott ismereteket és a gondolkodás módszerét. Sőt még a tudósok - nyelvészek, történészek vagy régészek - sem értelmiségiek, amíg megkísérlik a talált vagy felfedezett anyaghoz tartani magukat, hogy hű leírást adhassanak róluk, vagy igyekeznek minél kevésbé beleavatkozni a dolgok folyásába. Másfelől az értelmiségi nem kutató, nem felfedező a szó szoros értelmében; ő ezeken túlmutató dolgokra tart igényt: a szót a maga világfelfogásának sugalmazására használja; nem átadni akarja az igazságot, hanem teremteni. Nem őrzője a szónak, hanem termelője." 10
     Az entellektüelek szavakat bilincselnek ránk, képeket égetnek belénk, szellemi környezetük alakítói, szuverén módon megjelölt célok, értékek irányába kémlelnek, ezért nevezik őket "tehetségtulajdonosoknak" (Konrád György), "szabadon metaforizáló világiaknak" (Lányi András) vagy jelölik ki egyetlen feladatukat abban, hogy "színvonalas műveket alkossanak" (Vajda Mihály). 11
     Az entellektüelek világa a talentummal rendelkező, öntudatos szellemi lényekből szerveződő "alkotó társadalom", akik formákba, képletekbe és leképezett mondatokba foglalják a világot, az emberi létezés alaphelyzeteit, korlátait, lehetőségeit elemzik.
     Az entellektüel számára nincs megnyugvás, elképzelhetetlen a révbe érkezés. Eredeti attitűdje a világban való tájékozódás, a szemlélődés, közkeletű kifejezéssel élve: a lombnézés. A mindennapi létezésen túl a kozmoszhoz kötöttsége, a végtelenhez, az örökkévalósághoz igazodása által mintegy világpolgári státuszba kerül. Miközben lenyűgözi a mindenség csodája, hangokat, dallamokat hall ki belőle, mintázatokat pillant meg a világ morajlásában, s a létezők teljességének valamiféle reprezentációjára, a világegyetem rendjére vonatkozó elképzelések megfogalmazására törekszik. A világ törékeny szerkezetének megérintése és bevilágítása által a világot a maga teljességében, a világban létezőket pedig a maguk egyediségében próbálja rajta kapni, leleplezni és kompozíciós készsége révén valamiféle összhanggá rendezni. "Azt tartom a legnagyobb csapásnak, hogy minden nap ugyanazzal az arccal kell felébredni, ugyanazon a néven bemutatkozni. [...] Igazában az volna jó, ha valamilyen panteista személyiséggel rendelkezhetnék: kirándulni egy fába, egy bölénybe, egy tárgyba. Csak úgy mindenestől lenni benne" - mondja Mészöly Miklós, aki személyes megrendültséggel, közvetlen reflexivitással akarja megélni a tárgyakat, a dolgokat; szellemi tágasságával az Egészbe, a dolgok átfogó rendjébe szeretne belehelyezkedni, s annak mélyéből egzisztenciális tapasztalattal hírt adni.
     Az entellektüel az, aki a világ állapotáról látleletet akar adni: a rejtőzködőt, a zavarót kutatja, felismeri, megnevezi, sőt, konstruálja, létrehozza azt. Tevékenysége minden vonatkozásban integráló jellegű, a heterogénből is egységet képes teremteni. Az univerzum összetettségéből és formagazdagságából kiindulva univerzumok számosságát nyitja meg, miközben ő maga is végtelen számú életet él. A dolgok, a meglévők sűrítése, egymásra tükröztetése, "összelátása"; a szétválaszthatatlan szétválasztása, tagolása; a névtelen, a megnevezhetetlen néven nevezése; a láthatatlan, a megfoghatatlan, a hiány megmutatása révén a befejezetlen világ folytatója. Véleményt mond a világról, a világnak. "Minden filozófus látta egyszer létrejönni a világot" 12 - állítja Nietzsche a szemlélődő emberről, akit bizonyos értelemben Isten alkotótársává emel azáltal, hogy a teremtés aktusának részesévé teszi. Ha Nietzschénél szerényebb szerepet tulajdonítunk is neki a teremtés folyamatában, akkor is bizonyos, hogy miközben kísérteties közelségbe férkőzik, érik szirénhangok, amelyeknek nem tud ellenállni. Ez a lombnéző entellektüel azzal a szándékkal lép elő, hogy a világot újra kell gondolni, s ezáltal újrateremteni, újból egységes arculatot adni a világnak azáltal, hogy tisztázza: mit jelent ma, mit jelent önmaga illetve mások számára.
     Bibó István 1942-ben papírra vetett, Elit és szociális érzék című esszéjében a társadalmi elit fogalmán az adott társadalom legértékesebb tagjait érti, "akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak". 13 "A társadalomnak [...] elsősorban nem azért van elitre szüksége, hogy legyen, aki vezesse [...]. Az elit feladata [...] több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon." 14
     Bibó idealizált képet fest a minden körülmények között, az élet viszontagságai ellenére is a morális magasságból tartást és reményt sugárzó entellektüelről mint valamiféle angyali tisztaságú lényről, akinek fényében kedvünkre sütkérezhetünk. Túlzott erkölcsi jelentőséget tulajdonít az intellektuális kiválóságoknak, akik gyakran kifejezetten a nyárspolgárok kisszerű, vagy éppen az erkölcsi "torzszülöttek" halmozottan banális életét élik. Kétséges számunkra az, hogy az entellektüel valóban kínál támpontokat az élet elviseléséhez. Meghatározóbbnak tekintjük azt a - Nietzsche által is méltatott - jellegzetességet, hogy szellemi produktumaiból egyfajta létmegértés árad.
     Az entellektüel alapvetően innovatív tevékenységet végez, a megőrzés mellett inspirálja is a kultúrát. Nem feltétlenül szükséges, hogy mérföldes csizmában lépjen túl a bevett korlátokon, felforgató módon gondolkodjék vagy produktív hajlamait fanatikus módon kiélje, egy-egy probléma kapcsán nem kell felrúgnia a tudósi közmegegyezést, megváltoztassa a korábbi művekhez való viszonyunkat, semmiféle radikális újítás nem kell, hogy nevéhez fűződjön, amivel elképeszti szakmáját. Azáltal is friss áramlatokat hozzon a szellem világába, hogy kiteljesíti, megerősíti a korábbit, hozzáad az előzőhöz. A felvilágosodás tökéletesedés-eszméjével és műveknek életet adni akaró törekvésével összhangban a kultúra folyamatos megújítása az entellektüel feladata, ami értékteremtő tevékenységet jelent. Mindazonáltal miközben normatív igényeket támaszt, kultúrát alkot, a kultúra és civilizáció közötti nehezen megragadható, nem nyilvánvaló különbséget is érzékeli és reflektálja, ahogyan ezt Márai Sándor is tette: "Nincs még egy nép Nyugaton, amely olyan tökéletesen tudja, mi a "műveltség" - mint az olasz. Az írástudatlan olasz is biztonsággal tud különböztetni szép és rút, okos és buta, eredeti és talmi között. A "kultúra" itt már a bőre alá szívódott, úgy hat az olasz szervezetben, mint a hormon. De kevés olasznak van valóságos fogalma arról, mi a "civilizáció". Kevesen értik, hogy a "civilizáció" elsőrendűen: arányérzék. Miből, mikor, mennyit, hogyan - ezt nem tudják, mert a műveltség - szerencséjükre - megóvta őket a civilizáltságtól."15

     III. Kultúraformáló értelmiség

     A szellemi elit értékmeghatározó szerepét Heller Ágnes Európai kulturális identitás, modernitás és történelmi emlékezet című tanulmányában három kultúrafogalom elemzésével mutatja be. A kultúra tágabb, általános vagy antropológiai (1) fogalma szerint minden társadalom, csoport saját kultúrával rendelkezik, minden közösségnek megvan a maga szokásrendszere, életformája, s az adott csoport értékelése csak a maga kultúrája alapján történhet. Létezik olyan - az előbbitől lényegesen eltérő - felfogás, amely szerint a kultúra nem más mint magas kultúra (2), amelyet a képzőművészet, az irodalom, a bölcselet képvisel, és az "alkotás, a kreativitás értelmében" 16 használjunk. Hellerhez azonban a harmadik kultúrameghatározás áll a legközelebb, nevezetesen a kulturális diskurzus (3), a "diskurzus-kultúra", amely egy kulturális eliten alapul. A minőség felé forduló, s ezáltal az irányt szabás, irányt mutatás privilégiumával felruházott kulturális elitet a kultúrát vitatók, az arról beszélgetők, az értékeset hosszú időre kiválasztók, a kanonizálók alkotják. Heller felfogása szerint nem a pénz, nem a rövid távú, mennyiségi szemléletre (haszon, néző- vagy példányszám), kommerciális meggondolásokra épülő média vagy a piac dönt a kultúra vonatkozásában az értékes és értéktelen kérdésében, hanem létezik egy olyan elit, amely bizonyos értelemben önálló, és Bibó állításával összecsengően, nem a társadalmi elit egyik feladatát látja el. A kulturális elithez kapcsolja azt a rangos kultúrát, amit az értelemadás kultúrájának nevez, s ezzel szemben tételezi a tőzsdére vihető, napi árfolyamon mozgó kultúrát, vagyis a szórakoztatást.
     "A kultúra harmadik fajtája a kulturális diskurzus. Ez Európa igazi cégére. Európa az a hely, ahol állandóan vitatkoznak a kultúráról. A kulturális vitának nincs speciális célja. [Lehet neki - például oktatási reform - de ritkán van]. A kulturális diskurzus ugyanis öncél. Ez a diskurzus nem az igazságról folyik és a helyességről [ki szeretné, ha csak egyetlen egy helyes Hamlet értelmezés volna?], hanem a jelentés megközelítéséről és az értelemadásról. Aki az életet értelmezi és jelentéssel ruházza fel a kulturális diskurzusban, az a kulturális elit. Az európai kulturális elit nem azonos a társadalmi elittel, nem azonos sem a leggazdagabbakkal, sem a leghíresebbekkel. Európában senkinek nem jutna eszébe egy kiváló pop-énekest a "kulturális elit"-be sorolni, hacsak az illetőnek nincsenek egyéb érdemei is [például egy megvitatásra érdemes és érdekes felfogás a popzenéről általában]. Ebben a tekintetben Európa eltér Amerikától, ahol a "kulturális elit" fogalma már önmagában is gyanús." 17
     Ahogyan Márkus György A kultúra antinómiái című írásában megfogalmaz: "[...] mindig a kritikus értelmiségi határozza meg, hogy melyek a valóban autonóm, és melyek a pusztán populáris műalkotások. [...] [Az értelmiség] rendszerint nem általában a kultúra specialistáit jelöli, hanem a kultúrkritika specialistáit. [...] erre a feladatra sosem volt nagyobb szükség, mint éppen ma, amikor a kultúra sokféle jelentésével és komponensével oly mélyen beágyazódott a társadalom intézményeibe: fel kell vetni a jó kérdését a modernitás autonóm területeivel kapcsolatban. "Jók"-e, milyen tekintetben, mire és kinek?" 18
     A szabadság eszméjén alapuló modernitás korában, az értelmezések színpompás kavalkádjának világában az értelmiség nem mondhat le a kulturális teljesítmények értékeléséről, annak felmutatásáról, hogy hol húzódik a határ jelentős és jelentéktelen, értékes és értéktelen között. A kulturális elit felfedez, értelmez, összehasonlít, igazol, értékel, meghatározza az érték kritériumait, mércét állít, kánont képez, hagyományt épít, s ezzel mintegy orientáló szerepet is betölt. A mérhetetlen mennyiségű homokból aranyat mos. Az entellektüel feladata a differenciálás: a minőségi elvű cenzúra gyakorlása, a megőrzésre érdemes szelektálása.
     Ebben az értelemben a modernitás minden korszaka kulturálisan aktív korszak. A kultúra "mozgása", a hagyomány alakulása nem spontán, véletlenszerű folyamat eredménye. Aki kanonizál, az ítéletet mond, rangsort alkot, feledésre ítél, elsüllyeszt vagy előhív a feledés homályából, felemel, felelevenít, újrafelfedez. Általa körvonalazódik, hogy mi az, ami belesimul a kultúra véráramában, mi az, ami kihullik belőle. A kánonképzés immáron klasszikus, közismert példája a firenzei késő-reneszánsz neves krónikása, Giorgio Vasari a festőkről szóló életrajzsorozatában akiket ő híres festőként említ, azokat ma is akként tiszteljük.
     Valami lehet tehát egyszerre új és egyszerre régi. A hagyomány nem önmagában vett, érinthetetlen múltbéli, megidézett valóság. A hagyomány eredendő paradoxona az, hogy a múlt folyamatos átértékelésén alapul, az állítás és a tagadás szorításában létezik, lényegét tekintve tehát diskurzus, egy aktív fogalom, amely képes aláásni, megrendíteni a tekintély kultuszát: a hagyomány mint hagyományválasztás, hagyományvállalás, hagyományváltás tulajdonképpen konstruálás, azaz a teoretikus ész terméke.
     Kultúránk alapvető jellegzetessége az identitás felfogása, a folytonosság értelmezése, megmagyarázása. Az entellektüelnek meghatározó szerepe van a különböző népközösségek vagy kollektív egységek önvonatkozó kulturális értelmezéseinek, a társadalom önismeretének alakításában, a kulturális közegben élő történelmi emlékezet formálódásában, a mítosz- és legendateremtésben.
     Az entellektüel lét tehát nem más mint folytonos, többszálú diskurzus. Párbeszéd a múlttal, saját korával és a jövővel, a legyen (Sollen) világával. Párbeszéd az entellektüel-létről: Vajon az entellektüel feladatai közé tartozik-e ma is a szolidaritási formák alakítása, a kiáltványok világgá kiáltása, az identitások formálása? Elzárkózhat-e a nyilvánosságtól? Az elzárkózás az önmegsemmisítéssel lenne azonos?

Jegyzetek

1 Jean-François Lyotard: Az entellektüel síremléke. In: Határ 1995/4., 36.o.
2 Leszek Kołakowski: Az értelmiség. In: 2000, 1994/12., 9.o.
3 Leszek Kołakowski: Az értelmiség. In: 2000, 1994/12., 9.o.
4 Az intelligencija kifejezés eredetét (1865 körül) a neves Turgenyev-követő, orosz író-publicista, P. D. Boborikin (1836-1912) nevéhez kapcsolják, aki több írásában is az intelligencija "hasznáról" és "káráról" értekezett. A francia intelligence terminust korábban már Csaadajev is alkalmazta idegen nyelven megjelent műveiben. Az előző századfordulón az orosz bölcselők közül Nyikolaj Bergyajeven kívül P. Struve (1870-1944) és Sz. Bulgakov (1871-1944) is több tanulmányban értekezett az intelligencija fogalmáról, szerepéről.
5 Peter Zajac: A szlovák értelmiségi a 20. században. In: Kalligram 2002/4., 3.o.
6 Jean-François Lyotard: Az entellektüel síremléke. In: Határ 1995/4., 32.o.
7 A képzelőerő ez irányú részletes elemzése Martin Heidegger filozófiájához kapcsolódik.
8 Hegel a filozófia, egyáltalán az igaz tudás feladataként "az ésszerűnek a kutatását" jelöli meg.
9 Husserl egyik prágai előadásában Európa válságát az európai észcélok átfogó válságával hozza összefüggésbe.
10 Leszek Kołakowski: Az értelmiség. In: 2000, 1994/12., 10.o.
11 Vajda Mihály: Az értelmiség csak nyafog. In: 168 óra 2001. május 31., 31.o.
12 Friedrich Nietzsche: Sämtliche Werke. Kritische Studienausgabe in 15 Bänden, Herausgegeben von Giorgio Colli und Mazzino Montinari, Band 7., Berlin-New York, Walter de Gruyter, 1980., 524.o.
13 Bibó István: Elit és szociális érzék. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok 1935-1944., Budapest, Magvető Kiadó, 1986., 223.o.
14 Bibó István: Elit és szociális érzék. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok 1935-1944., Budapest, Magvető Kiadó, 1986., 225-226.o.
15 Márai Sándor: Napló 1958-1967. [1962] Budapest, Akadémiai/Helikon Kiadó, é.n., 156.o.
16 Heller Ágnes: Európai kulturális identitás, modernitás és történelmi emlékezet. In: Magyar Lettre Internationale 1997/26., 14.o.
17 Heller Ágnes: Európai kulturális identitás, modernitás és történelmi emlékezet. In: Magyar Lettre Internationale 1997/26., 15.o.
18 Márkus György: Metafizika - mi végre? Budapest, Osiris - Gond, 1998., 308., 317-318.o.