A NYELVROKONSÁG ISMÉRVEI

Mikor tekinthetünk rokonnak két nyelvet?  Még az elvekben sincs egyetértés.  

 A finnugrizmus azokat a nyelveket tekinti rokonnak, amelyek egy alapnyelvből levezethetők. Tehát a rokonság megállapításához ismerni kellene az alapnyelvet és az alapnyelv kora óta lezajlott nyelvi folyamatokat. Ezt az elvet a végsőkig túlhajtva  az is megállapítható, hogy „a rokonság a nyelv történetére és nem a tartalmára vonatkozik” (Ross/1991/78). Ez az elvileg helyes, de patikaszagú rokonság-meghatározás a gyakorlatban aligha alkalmazható, hiszen az alapnyelvnek még a létéről sem lehetünk meggyőződve, az 50-150 ezer éves nyelvi folyamatok pedig lényegében ismeretlenek. Az effajta rokonságfogalom ad lehetőséget a finnugrizmushoz hasonló, politikai okokból összeeszkábált, tudományos eszközökkel bizonyíthatatlan elméleti konstrukciók trónra emelésére.

  A magyar finnugrisztika ennek ellenére, vagy éppen ezért úgy véli, hogy két vagy több nyelv rokonságának tisztázásakor a feladat az, hogy a nyelvekben levő különféle elemeket és rendszereket abból a szempontból vizsgáljuk meg: visszavezethetők-e egy közös alapnyelvre. (Róna-Tas/1978/390)

 Róna-Tas András idézi (1978/169) Bloomfield álláspontját, aki másként közelíti meg a kérdést: „A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek, a mindennapi nyelv szerkezeteinek, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága”. Ez a praktikus meghatározás a ma is tanulmányozható tartalomra épít, de egyenrangúnak tekinti az ősi örökséget a fel nem ismert kölcsönzésekkel és areális hatásokkal.

Így gondolkozik J. H. Greenberg is a Stanford Egyetemen, aki mintegy százötven nyelvcsaládot néhány óriáscsaládba csoportosított, anélkül, hogy rekonstruálta volna a fejlődésük különböző szakaszait; s azt állítja, hogy a sok nyelv egyidejű összehasonlításának módszere olyan rokonságok felismerését teszi lehetővé, amelyek elkerülik a szűkebb területre szakosodott nyelvészek figyelmét. Az összehasonlítást szükségszerűen a hasonlóságokra (tehát a nyelv tartalmára)alapozta.

Tolnai Vilmos (Magyar Nyelv, 1924) hasonló szellemű meghatározása szerint egy nyelv abba a nyelvcsaládba tartozik, amelyhez tartozó szavak benne a leggyakrabban előfordulnak.

Ha sorra vesszük azokat az ismérveket, amelyekre a finnugrizmust építették, látni fogjuk, hogy egyrészt a finnugrista nyelvészeten belül sincs egyetértés ezek értékéről. Ez a finnugrista elméleti alapok bizonytalanságára utal. Másrészt az is látható, hogy esetenként e „bizonyítékok” erőtlenek, néha a finnugrista elveknek sem felelnek meg; ezért nem alkalmasak a finnugrista tétel alátámasztására.

Ráadásul a finnugrista nyelvrokonság "ismérvei" az uráli-finnugor körön kívül is előfordulnak, megtalálhatók az altáji, a paleoszibériai és más nyelvekben is.

Mindezek miatt azt kell megállapítanunk, hogy bár a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állhatnak legközelebb a magyarhoz, nincs elegendő nyelvészeti ok a magyar nyelvnek a „nem-finnugor” nyelvektől való éles elhatárolására; a finnugor ősnyelv, ősnép, őshaza és nyelvcsalád feltételezésére.