Mire használják a finnugrista hangtörvényeket?

 

Az ugor-török háború lezárultával a finnugrista nyelvtudomány mintegy 300 török kapcsolatú magyar szó létezését ismeri el. Sára Péter felkavarta az állóvizet, amikor bejelentette, hogy ezt a számot mintegy 2 000-re bővítette. Joggal merül fel a meghökkentő kérdés az olvasóban: Hol voltak és mit csináltak Vámbéry óta a kitűnő turkológusaink? Eddig egyiküknek sem tűnt fel ez a sok török szó?

Sára Péter így válaszol:

„Arra a kérdésre, hogy mi lehetett az oka annak, hogy ezt a hihetetlenül nagyszámú magyar-török szóegyezést nem ismerték fel korábban, alig adhatunk más magyarázatot, mint azt, hogy a régi szemlélet alapján nem is lehetett, mert a régi kutatók lépten-nyomon belebotlottak azokba a szabályokba, korlátokba, amelyeknek egyetlen és kizárólagos célja volt a magyar nyelv finnugor voltának bebizonyítása. Még a hangtani szabályokat is úgy alkották meg, hogy a végeredmény csak ez lehetett.”

A „hangtani szabályok” kiválasztása és hangtörvény-erőre emelése tehát nem a múlt felderítését, hanem a letagadását szolgálja.

Sára Péter felhozza példának az „ősuráli” szóeleji sziszegő hangok esetét, amelyek a fejlődés során különböző módon átalakultak, nyelvenként más és más mássalhangzókká változtak, a magyarban pedig (de csak a magyarban) teljesen lekoptak és elhalkultak. Az ismert hangváltozásról így írt Ligeti Lajos 1943-ban: "...a magyar nyelv ősi törvényei szerint tehát a legrégibb török jövevényszavakban a mélyhangú k helyén h-t, a szókezdő sz helyén magánhangzót stb. kell keresnünk..." (Ligeti Lajos: Az uráli magyar őshaza, A magyarság őstörténete. Bp., 1943/44). E felismerésnek azonban a magyar turkulógia semmi hasznát sem vette, mert a Ligeti által felismert "törvényszerűséget" török "jövevényszavaink" esetében egyszer sem alkalmazták.

Sára Péter kutatásai során azonban felbukkantak hasonló esetek, amikor nem csak a szó végén, hanem a szó elején található török mássalhangzók is elhalkultak a magyarban: ágyék = kasik, alak = kilik; arasz = karis; ég = gök; ég (ige) = yak; épít = yap; orom = burun; ősz = güz.

Mivel a hangtörvények merev finnugrista értelmezése minden alapot nélkülöz, ezért ennek a fordítottjára is találunk éppen elegendő példát: verem = orun; vessző = asa; vézna = az; hág = ag stb.

Neves turkulógusaink tevékenysége szinte kizárólag a hamis finnugrista koncepciót alátámasztó adatok szolgáltatására korlátozódott, ezért a magyar nyelv eredetének kutatása törvényszerűen vezetett a téveszmék gyártásához.

A legkorábbi török „jövevényszavainkat” általában a hun-onogur-kazár időkből, tehát igen késői korszakból eredeztetik. Bárczi Géza írja (Lakó György álláspontját vitatva, az uráli őshaza-koncepciót védve) a korábbi török kapcsolatok lehetőségéről: "Nem akarom különösen hangsúlyozni, mennyire valószínűtlen általában egy ilyen természetű feltevés, csak azt jegyzem meg, hogy ennek az elgondolásnak az értelmében nyelvünk már az ősmagyar kor kezdetén igen erős török hatásnak lett volna kitéve. Nekem ugyan mindig az volt a véleményem, s ezt ismételten kifejtettem, hogy a magyar szókincsben van egy szerény török eredetű réteg, mely ebbe a korai időbe tartozik, még sem vélem elfogadhatónak azt a felfogást, mely szükségszerűen ilyen régi időben ilyen széles körű kétnyelvűség, illetőleg ilyen tömör török hatás föltevésével járna. Ilyen hatásnak számos nyomot kellett volna hagynia nyelvünkben, legalább a szókincsben..." (Bárczi Géza: A magyar nyelv múltja és jelene. Bp. 1980/68)

Hajdú Péter azonban a tények súlya alatt meghajolva kénytelen megjegyezni: "al = al; em-ik = em; nyal = jala; tő = tün-gek; az ilyen és ehhez hasonló szavak nem lehetnek PU-kori (preuráli) átvételek, több okból sem. Ezeknél az elemi fogalmakat jelölő szavaknál nehéz lenne a kölcsönzés tényét valószínűsíteni és az átvétel irányát meghatározni. ... Az egyezések jellege, rendszeressége olyan, hogy kölcsönzés, a véletlen egyezés és a konvergens fejlődés lehetőségeit alkalmatlannak tartjuk a jelenségek magyarázatára. Maradna tehát az ősi nyelvrokonság feltételezése? ..." (Hajdú Péter: Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Bp. 1966/89-91)

Azaz felvillant annak lehetősége, hogy (ha az esetek egy részében az átvétel irányát nehéz meghatározni) ezek a szavak belső keletkezésűvé is minősíthetők. „Ebben az esetben viszont a régi hangtani azonosításuk nemcsak téves, hanem fölösleges is. – teszi hozzá Sára Péter – Ezt a feltevésünket, felismerésünket látszik erősíteni az is, hogy sok esetben minden heroikus próbálkozás ellenére sem sikerült kimutatni, bebizonyítani, hogy egyik-másik kölcsönzött szavunk, melyik török nyelvből kerülhetett át nyelvünkbe. Véleményünk szerint nem is sikerülhetett, mert legtöbb esetben nem átvételről kell beszélni, hanem a közös eredetből adódó hasonlóságról, rokonságról. Igaz, ennek forráskutatása szinte lehetetlen, mert a közös forrásnak tekinthető "ősnyelv" ma még teljesen ismeretlen és ebben az esetben egy hipotetikus ősnyelv feltételezése ugyanolyan fölösleges, félrevezető lenne, mint az eddigiek.”

A magyarság törökös jellege és a két nyelv hasonlósága a hun időket jóval megelőző korokban gyökerezik. A magyar és a török nép kialakulására hasonló körülmények között, lényegében azonos időben került sor. Tehát a fejlettebb termelésre és társadalmi viszonyokra utaló szavakat nem kellett a törököktől kölcsönvenni.
A hazai nyelvészet a finnugor eredet védelmében igyekezett a török vonatkozású szavainkat minél későbbi időszakra tenni, mert ellenkező esetben kiderült volna, hogy az ősmagyar és az őstörök érintkezések sokkal délebbi földrajzi helyen és sokkal korábbi időben történtek, mint amennyit e koncepció csorbítatlanul elviselhetett volna.