A hasonló szavak eltérő értékelése

Bárczi szerint: „Természetesen az egyezés is lehet szabályos hangmegfelelés.” Azaz a hasonló szavak is értékes bizonyítékot jelentenek, annak ellenére, hogy esetükben csak az annyiszor alábecsült hasonlóság érvényesül, a szabályos hangmegfelelés ki sem bontakozhatott. Azonban a finnugrista tétel oly görcsösen ragaszkodik a szabályos hangmegfelelések magasabb értékűségének dogmájához, hogy inkább a teljes hasonlóságot is úgy állítják be, mintha az a szabályos hangmegfelelés egy speciális esete lenne. Ez azonban nem több a szavakkal űzött inkorrekt játéknál. Ennyi erővel az eltérést is nevezhetnénk a hasonlóság speciális esetének. S ugyan ki tudná megmondani, melyik butaság emelkedhet a nyelvtudomány tételévé s miért éppen az?

Götz László helyesen ismerte fel a jelenség okát. Mint írja, a hangtörvények nevében a modern nyelvtudomány ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy nem szabad a szavak hasonlósága alapján nyelvhasonlítást művelni, mert éppen a hangalakbeli egyezés a „leggyanúsabb” két nyelv szavainak összetartozása tekintetében.

Bár teljesen nyilvánvaló, hogy a hangtörvények gyakran felmondják a szolgálatot, rövidlátó fanatikusok azonban inkább az igazi értelemben vett, széles perspektívájú összehasonlító nyelvkutatásról mondanak le, mintsem a Grimm-féle hang-körhintáról. Amivel minden bizonnyal nagyon szépen el lehet játszadozni, de mellette a szemantika a nyelvészet szemétdombjára kerül. Legvilágosabban megmutatkozik ez abban az abszurd érvelésben, amely szerint az igazi szórokonság csalhatatlan jele éppen a hangok különbözősége.

A hasonlóság végzetes alábecsülésének esetét Róna-Tas András „A nyelvrokonság” című, 1978-ban megjelent kötetének fülszövegéből idézhetjük: „Általános emberi tapasztalat, hogy a rokonok hasonlítanak egymásra. Ebből sokan azt a téves következtetést vonták le, hogy a nyelvek rokonsága esetében is a „hasonlóság” a mérvadó. A tévedés olyan elemi erejű, hogy a mai napig nem sikerült kigyomlálni az emberi gondolkodásból. Születnek most is dilettáns, fél- és áltudományos  munkák, melyek a nyelvek rokonságát a nyelvekben lévő hasonlóságok segítségével akarják bizonyítani.” 

Úgy gondoljuk, a „neves” nyelvész fenti eszméje nem kíván különösebb cáfolatot, mert a kedves olvasónak amúgy is tátva maradt a szája a meglepetéstől, amikor elolvasta. Hiszen eddig úgy tudta (és jól tudta), hogy az azonosság, rokonság vagy idegenség bizonyítása a hasonlóság fokának kimutatásával lehetséges, legyen szó apasági kereset kapcsán végzett genetikai vizsgálatról, szerzői jogi perről, aláírás hitelességének ellenőrzéséről, vagy bármilyen más szakterületről.

Mi több, Róna-Tas András kötetének 169. oldalán (Bloomfield álláspontját ismertetve) maga is ezt írja: „A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek, a mindennapi nyelv szerkezeteinek, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága”.

Az olvasónak jogában áll csodálkozni, elképedni, vagy Róna-Tas András és a hazai finnugristák állításainak hitelében kételkedni. S nyilván él is ezzel a jogával.