A szabályos hangmegfelelések
Bárczi Géza szerint nem két nyelv szavainak hasonló hangzása, hanem a szavakat alkotó hangok szabályos megfelelése dönti el a rokonságot. Ugyanis azonos helyzetben levő hangok egy-egy nyelvben azonos módon viselkednek: egyöntetűen megváltoznak, vagy egyöntetűen megmaradnak (bizonyos határokon belül és igazolható korlátozásokkal). Azaz egy hangnak azonos fonetikai (szókezdő, hangzóközi, szóvégi stb.) helyzetben, a rokon nyelvekben szabályosan ugyanaz a hang felel meg.
Így a magyar szókezdő f-nek megfelel az osztyák p-, vogul p-, zürjén és votyák p-, vagy b-, cseremisz p-, mordvin p-, pj-, finn p-, lapp p-. A magyar fon megfelelője az osztyák pon-, vogul pun-; zürjén pan-, votyák pun-, cseremisz pyn-, mordvin pona-, finn puno-, lapp potne-. Ugyanígy viselkedik a fél, fa, fagy, fal, falu , fazék, féreg, fészek, fél (ige), felhő, fenyő, fekete, fog, fogoly (madár), fő, föd, fű, fül, fűz stb. is.
Ilyen szabályos hangmegfelelés igen sok van. – állítja Bárczi, megfeledkezve a súlyos nehézségekről – Minél régibb idő óta távolodtak el az egyes rokon nyelvek egymástól, annál inkább halmozódtak bennük az elválasztó hangfejlődések.
A Bárczi által említett fa szavunk Marcantonio érvelésében is szerepel, de ott ellenkező előjellel. Mint Marcantonio írja: ha megvizsgáljuk a fa jelentésű szavakat a többi uráli nyelvben, úgy észrevehetjük, hogy a szókezdő hang megfelelésétől (a szabályosnak tekintett „p” – „f” hangváltozástól) eltekintve, nemigen találunk egyéb szabályos és rendszeres megfelelést a szavakat alkotó többi hang esetében (ld. Marcantonio 2002a/100-101, 161-162).
A szabálytalan hangváltozások száma sokkal nagyobb, mint a szabályosaké. Az esetek döntő hányadában a megállapított hangtörvények meglehetősen ad hoc jellegűnek bizonyulnak, és igen csekély számú elemre (gyakorta csak egy-két szóra) vonatkoznak. (Marcantonio 2002a: 75-78)
A hangtörvényes ősnyelvi rekonstrukciók iskolapéldája a finnugor "k" hang állítólagos szabályos fejlődése a magyarban "h"-vá. Mivel a magyar "h" -nak a finnugor nyelvek "túlnyomó többségében" bizonyos hangtani helyzetben "k" felel meg, "nagyon valószínű, hogy itt a többség őrzi az ősi állapotot" - írja Róna-Tas (1978/395).
Götz László azonban rákérdez: Mit ért itt a finnugrisztika "túlnyomó többség"-en, amely állítólag az "ősi állapotot" őrzi? Az együttesen 8 milliónyi, de 50 - egymás között jobbára érthetetlen - nyelvjárásra szétforgácsolódó, jórészt primitív finnugor töredék- népecskéket a 15 milliós, egységes, majdnem homogén nyelven beszélő, már több mint ezer év óta összehasonlíthatatlanul magasabb művelődési fokon álló monolitikus magyar nyelvi tömbbel szemben. Másrészt: ezek szerint csak a magyarban lett volna "hangfejlődés", a többi finnugor nyelvben pedig nem? Ott évezredek óta "k" maradt a "k"?
De hogyan állunk azzal a sokkalta valószínűbb lehetőséggel, hogy a valóságos "túlnyomó többség"-et képviselő, s kulturálisan is magasan domináló magyar nyelv "h" hangját vették át egykoron az apró, elmaradott finnugor csoportok, s változtatták át bizonyos esetekben - saját ősi nyelvi alaprétegük hangtanának hatására "k"-vá? Azaz a hangbehelyettesítés jól ismert jelenségét alkalmazták, s ezért ejtenek még ma is "k"-t, mint évezredekkel ezelőtt. Vajon elhanyagolhatók-e mindezen körülmények egy hipotetikus ősnyelv rekonstruálási kísérleténél? Nem hinnénk. A finnugor nyelvtudomány viszont ilyen gondolatokat még csak halvány eshetőségként sem vet fel.
