Babézia :((( nálunk is volt ősszel, szerencsére időben elkaptuk. A leghűségesebb barát (Észak-amerikai indián népmese) Vaku, az öreg indián megszámlálhatatlan esztendő óta figyelte a dél felé húzó vadlibákat s a vágtató bölénycsordák dübörgését. Sok-sok tél elmúlt már tanyája, az Elveszett Völgy felett. Csendes, komor árnyak vették körül, s az öreg indián lassan megértette őket. Esténként a csillagok kigyúltáig beszélgetett velük. Egy este, amikor az árnyékok talán a leghosszabbra nyúltak, üzenet jött a Nagyszellemtől. "Manitu vár téged. Készülj az útra! Készülj...Búcsúzz el, Vaku, búcsúzz..." - szólt a susogó hang. - Kitől búcsúzhatnék? Fiaim, lányaim már régen szétszóródtak a földön. A szomszédok pedig csak örülnek, ha örökre elmegyek - válaszolta keserű mosollyal Vaku. Azzal fogta az evezőét, és lement a Nagy Folyóhoz. Ezüstös köd ült a folyón. Vaku vízre tolta a kenut, s magát a sodrásra bízva, elindult az Örök Vadászmezők felé. A víz egyre gyorsult, gyorsult, végül vágtatva ereszkedett a Mennydörgés-zuhataghoz. Már hallatszott a vízesés zúgása. "Ez az én halotti énekem" - gondolta Vaku, de a törékeny csónak a fülsüketítő dübörgésben sértetlenül szállt alá a zuhatagon. Sima, tejfehér vízen folytatta útját. - Ez már a Fehér Folyó. Az út végéhez közeledem. Vaku szétnézett. A kenu egy szelíd öböl vizére siklott, az öblöt hatalmas sziklakapu zárta le. Az öreg indián a fehér, homokos partra siklatta a csónakot, és kiszállt. Abban a pillanatban feltárult a sziklakapu, s két harcos lépett elő, fejükön aranyos tolldísz. - Vártunk téged. Az Örök Vadászmezők őrei vagyunk - szólott az egyik. - Egymagad akarsz belépni a kapun? - kérdezte a társa. - Már régóta nincsenek barátaim. Különben is, erre az útra kicsoda kísérne el? - válaszolt Vaku. - Hát akkor ki az, aki ilyen szomorú szemmel vár már oly régóta ott a folyóparton? Vaku hátrafordult, s szeme a leghűségesebb szem tekintetével találkozott, amelyet valaha is ismert hosszú életében. - Ó, a kutyám! A kutyám várt reám? - álmélkodott. És karjába vette hűséges barátját. - Pedig milyen régen nem gondoltam rá! - mondta még. - Látod, ő az, aki téged a legobban szeret - hangzott a Nagyszellem hangja messziről. Az öreg indián egyetlen barátjával együtt lépett az Örök Vadászmezőkre, és elindultak azon az ösvényen, amelyről még senki nem tért vissza...