A finnugrizmus „közkedveltsége”

 

Örvendetes tényről számol be Domokos Péter (1998/10), amikor azt írja, hogy „érkeznek az egyetemre hallgatóink – olykor … eleve fenntartásokkal az úgynevezett „hivatalos” tanítással szemben. Gyanítható az iskolai, családi háttér.”

 

Örvendetes ez a híradása, mert arról tanúskodik, hogy a családok és az iskolák – a könyvkiadás állami monopóliumának megszűntével – egyre inkább be tudják tölteni a szerepüket. A civil társadalom nagykorúságának, a nemzet erejének jele ez a jelenség, amely riadalmat keltett a finnugrista „tudomány” berkeiben. Domokos Péter nem örül ennek, de ez természetes. Ő azok közé tartozik, akiken éppen átlép a történelem.

Finnugor nyelvrokonságunk ténye – állapítja meg Hegedűs József (2003/11) – hazánkban nem eléggé közismert és elismert. Bizonyos értelmiségi körökben nem tekinthető általánosan közkedveltnek. Szó sincs itt a nyelvrokonok lekicsinyléséről, kiváltképpen nem a finnekkel szemben. Ellenben gyakran hallani ilyen megjegyzéseket: "... mi közünk nekünk a vogul medveénekekhez, mikor a 'medve' szavunk nem is ugor, hanem szláv eredetű?" Alkalmam volt olyan nyilvános nyelvészeti konferencián részt venni, ahol az előadóterem érdeklődő értelmiségiekkel volt zsúfolt. Óriási többségük (amennyire értékelni lehetett) még távolról sem rokonszenvezett a finnugor nyelvészettel. Nem is olyan régen több hasonló meglepő élményben volt még részem, de taglalásuktól most eltekintek. Az viszont elgondolkodtató, hogy számos külföldön élő magyar gondolkodása egészen más pályákon mozog, mint amit objektívnek tarthatnánk. E negatív jelenségeket kényelmesebb „a kutya ugat, a karaván halad” közmondással elintézni, vagyis semmit nem tenni ellene. Ezt azonban a XXI. század hajnalán a magyar nyelvtudomány nem engedheti meg magának, de főként nem védekezhet azzal, hogy szándékos tudatmérgezés folyik, ami ellen úgysem lehet a szellem, a tudomány fegyverével felvenni a harcot.

 Természetesen nem értünk egyet azzal, hogy Hegedűs József bármiféle indoklás nélkül „szándékos kútmérgezés”-nek, vagy „nem objektívnek” tekinti a finnugrista blöfföt elutasítók álláspontját és tevékenységét. Azonban túllépünk e jelzőin, tudomásul véve, hogy egy finnugrista nyelvész 2003-ban csak ekként képes feldolgozni a finnugrizmussal szemben kezdettől és folyamatosan mutatkozó nemzeti (értelmiségi) ellenállás létét.

Úgy járt el, ahogy azt a finnugrista „nyelvtudomány” képviselőinél megszokhattuk. Ezek a derék emberek a hadviselő felek régi szokása szerint módszeresen csepülik a szembenállókat, hátha az útszéli jelzőkkel felfokozott harci szellem elfedi a háború alapvető erkölcstelenségét. Ez a tudományon kívüli eljárás a vitatott kérdéseket feldolgozó konferenciákat és irodalmat „pótolja” a hazai „tudományos” életben.
Rédei Károly (1998/50) a következőképpen fogalmazza meg a másként gondolkodókkal szemben táplált ellenérzéseit:

„A tudományos könyvkiadás súlyos anyagi gondokkal küszködik, egyre kevesebb a lehetőség tudományos művek publikálására. Ugyanakkor az egyre szaporodó kiadók ontják a nemzetbutító sajtótermékeket (könyveket, füzeteket), köztük szép számmal áltudományosnak is alig nevezhető nyelveredeztető és őstörténeti fércműveket. A dilettáns nyelvészeti munkák színes skálája arról tanúskodik, hogy alig van olyan ókori vagy jelenkori nyelv, amellyel a magyart ne hoznák rokonsági kapcsolatba, vagy amelyet ne a magyarból származtatnának. Egyik-másik áltudományos könyv és füzet – nyilván üzleti okokból – bebocsátást nyert komoly, tudományos könyveket árusító boltjainkba is. Ha a Magyar Tudományos Akadémia és más tudományos intézmények, körök nem emelnek gátat a tudománytalan fércmunkák áradatával szemben, félő, hogy a széles olvasóközönség körében kialakul egy áltudományos szubkultúra. A délibábkergető őstörténeti és nyelvészkedő gondolatok legtöbbike a magyar értelmiség egy részében – a nem humán képzettségűek körében – hitté, rajongássá vált, és „hitbéli meggyőződésükben” elítélik, nemzetellenesnek tartják a tudományos finnugor iskolát. Ha nem szállunk szembe időben ezekkel a téveszmékkel, bekövetkezhet a magyar őstörténeti ismeretek balkanizálódása.”

Amihez aligha fűzhetünk többet, mint hogy ez a „balkanizálódás” mindenképpen a ”nyelvtudomány” szégyene, s elsősorban az akadémikus tudomány kiadványaiban érhető tetten.

A Magyar Fórum 1997. április 24-i számában Makkay János így nyilatkozik: "Ezerre becsülöm a kollégákat, akik mereven, fenntartás nélkül hisznek a magyar nép hivatalosan elfogadott származásának történetében, a finnugrista elmélet szélsőséges változatában, amely minden mást kizár. Nos, van tizenötmillió magyar. Mondjuk, minden ezerből egy hisz a kizárólagos finnugor származásunkban".

Amihez Rédei Károly azt a megjegyzést fűzi, hogy „a megfogalmazás így egyoldalú és kissé naiv. A tudomány nem hit és népszavazás kérdése.”

S ez utóbbiban kétségtelenül egyetértünk vele.

A kérdésnek azonban másik oldala is van. Honnan lehet azt tudni, hogy nem a 15 millió képviseli a tudományt? Hiszen éppen az a baj a hangtörvényes nyelvészettel, hogy bárhol ásunk le az elméleti konstrukció alapjaihoz, kiderül, hogy homokra építették (bizonyos egyszerű kiinduló feltevéseknek nincs tudományos indoklása). Ilyen a hangváltozások időbeli, vagy szemantikai vonatkozásával kapcsolatos, Götz László által felvetett kérdés, amelyre Rédei Károly nem válaszolt.

 

A 15 millió azonban minden tudományos előképzettség nélkül is felismeri a homokot.