Nyelvtörténet és őstörténet viszonya

A kutatástörténeti áttekintés nem lehet pusztán nyelvészeti vonatkozású, mert a magyar nyelv történetének kérdése sohasem volt csak nyelvészeti kérdés. A témával foglalkozókat rendszerint és érthetően a magyar őstörténet, a magyar nép eredetének ilyen, vagy olyan megrajzolására irányuló törekvés ösztönözte. Ezért aligha tárgyalhatnánk a „nyelvhasonlítgatás” előzményeit a magyar őstörténetet érintő állásfoglalások nélkül. A két kérdés nem csupán kibogozhatatlanul összekuszálódott, de eleve szorosan össze is tartozik. Ezért használhatták fegyverként a finnugrizmust a hagyományos magyar őstörténetírás eredményeit, köztük elsősorban a hun-magyar azonosságot tagadó bértollnokok.

E „fegyver jelleg” miatt írhatta azt Domokos Péter, hogy „darázsfészekbe nyúlni jóval veszélytelenebb vállalkozás, mint az őstörténet kérdésében megnyilatkozni”. S ezért (a két diszciplína összetartozása miatt) válik súlytalanná a finnugrista nyelvészeti elmetákolmány a történeti kérdések jelenleg zajló tisztázódásával párhuzamosan.

 A népek őstörténeti vetélkedője igen régi műfaj, amit Trogus Pompeius megjegyzése is igazol. Szerinte ugyanis a szkíták minden más népet megelőzve, 1500 éven át bírták egész Elő-Ázsiát s ezek a szkíták minden más népnél, még az Egyiptomiaknál is régebbiek. Az ókori források kifejezetten említést tesznek a szkíták és az egyiptomiak között zajló vitáról, amelyben végül a szkíták bizonyultak ősibb népnek.

Hasonló vetélkedés nyomja rá bélyegét a magyar nyelveredeztetés történetére is. Nemzeti és nemzetellenes prekoncepciók feszülnek egymásnak, amelyek tudományos, vagy annak beállított érveket próbálnak felhasználni álláspontjuk igazolására. Csoda, hogy e gyakran méltatlan vita közben (vagy éppen ezért?) a nyelvtudomány előre tud lépni.

A nemzeti hagyomány álláspontját Aczél József (1926) így fogalmazza meg:

„Végre meg van oldva a nagy probléma, mely századokon át foglalkoztatta a tudós világot: a magyarok eredete. … Az én tanúim hitelesek, megbízhatók; s nem is csak egynehány ez; majdnem az egész nyelvkincsünk sok ezerre menő anyaga. Gazdag szókészletünk majd minden tagja bizonyít igazságom mellett – ezer meg ezer tanút vonultatok föl, … melyeken nem fogott az idő; épen, sértetlenül maradtak fönn szavai, mint a lávába temetett ős római városok.
… A tudomány szempontjából is szinte mérhetetlen ez. Új világításban tünteti föl egész őskorunkat, eredetünket, több ezer év előtti műveltségi viszonyainkat. … Az ókor egy hatalmas népének, a szittyának nyelvéről és kultúrájáról ím lehull a szaiszi fátyol: óriási méretekben bontakozik ki előttünk kápráztató fényében az ókor harmadik klasszikus nyelve és feltűnik az ősvilág legrégibb népfaja műveltségének szédítő méreteivel. És mi maroknyi magyarság ennek a hatalmas nemzetnek vagyunk a közvetlen leszármazottai, tisztán, keveredés nélkül megőrizve ősi fajunkat és ősi nyelvünket. Egy múzeumi ritkaság a zagyva népkeverékek tömkelegében.”