Miért van szükség a nyelvcsaládokra?  

 

A nyelvek között mutatkozó különbségek és rokonságszerű kapcsolatok feltérképezése az emberiség fontos (gazdasági, politikai stb.) érdekei közé tartozik. A rendszerezés egyik primitív, ezért nem túl szerencsés eszköze a nyelvcsaládok kijelölése. A megismerési folyamat kezdetén ugyanis szükségszerűen egyszerű szempontok és nagyvonalú rendszerek alapján történik a nyelvek besorolása. Ilyen egyszerű modell a hangtörvényekre alapozott finnugrista nyelvcsalád-koncepció is, amely sohasem volt alkalmas a magyar nyelvtörténet korai szakaszainak feltárására. Bár már régen időszerűvé vált a korszerűbb nyelvészeti módszerek kidolgozása és alkalmazása, a konzervatív finnugrista nyelvészet apparátusa ezt következetesen megakadályozza, gátjává válván a magyar nyelvtörténeti kutatásoknak.

 

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért éppen Magyarországon ennyire konzervatív a nyelvtudomány, könnyű lenne a hazai viszonyok általános fejletlenségére, követő jellegére hivatkozni. De nem csak erről van szó. A finnugrizmus esetében a tudományos tisztánlátást elsősorban azok a tudományon kívüli szempontok akadályozzák, amelyek már a születésekor is meghatározták e tudományterület elveit és gyakorlatát.

 

Hegedűs József (2003/19) egész fejezetet szentelt „A nyelvek harcá”-nak, könyvében bemutatva, hogy a nyelvhasonlítás igénye összefügg a nemzeti öntudat kialakulásával, sőt az idegengyűlölettel, vagy az idegenektől való viszolygással is. Az újkorba lépő ember, sőt minden nemzet tudósa azért versengett, hogy saját nyelvét (többször más nyelvek rovására) a nyelvi hierarchia csúcsára vagy annak közelébe helyezze. Ez volt az ún. „nyelvek harca”, amelyet már Bovillus is regisztrált 1533-ban: „Semmi kétség, hogy ily módon a népek között mindenütt elindul a nyelvük elsőbbsége körüli versengés.” Keresték önmagukat, önazonosságukat azáltal, hogy – másokkal szemben – kitüntető, megkülönböztető jegyeket véltek felfedezni önmagukban, de mindenekelőtt a nyelvükben. Ez az önazonosítás – írja Hegedűs József – a nyelvhasonlítás kezdeteinek szerves velejárója.

 

A tudósok, e verseny természetes folyományaként, igyekeztek a népeket és nyelveiket rokonság szerint csoportosítani, hogy a „mi” nyelveinket el lehessen határolni az „ő” nyelveiktől. Az effajta elhatárolások egyúttal lehetőséget adtak a népek szerepének tudományos köntösben előadott újraértékelésére, végső soron az imperialista törekvések ideológiai alátámasztására is. Nincs okunk azt hinni, hogy a finnugrista nyelvtudomány mentes lenne a hasonló törekvésektől.

 

Amikor a finnugrizmus kialakulásának történetét szemléljük, jelentősége van annak, hogy első képviselői között idegenek, sőt kifejezetten magyargyűlölők is voltak (pl. Schlözer, Budenz), s hogy csillaga az 1948/49-es szabadságharcunk vérbefojtását követően emelkedett a meg nem érdemelt magasságokba. Trónra emelésekor ugyanúgy érvényesültek a tudományon kívüli szempontok, mint más nyelvek rokonítása esetében. A finnugrizmus megszületésekor azonban ezek a tudományon kívüli tényezők nem a nemzet álláspontját, hanem a hatalmat kézben tartó megszállók nemzetellenes értékítéletét fejezték ki.

 

Ennek az idegen értékítéletnek a primitívségére jellemző néhány, az Allgemeine Nördische Geschichté-ben megjelent, Schlözertől származó megalázó megjegyzés néhány európai népről, köztük a magyarokról:

 

"Még három nép van egyébként, amelyek részben északon élnek ugyan, de önálló államot nem alkotnak és nincs saját történelmük. ... Ezek a finnek, a románok és a magyarok. ... Ezek a részben ősi, népes, nagy nemzetek (néhány magyart kivéve) nem játszottak soha szerepet a népek színpadán. … Néhány magyar kivételével az utóbbi időkben, ők sem hódításra termett nép, hanem mindig a szomszédaik martalékai voltak, következésképpen saját történelmük nincsen." (idézi: Marácz/2004)

 

Ez a schlözeri álláspont ugyanis csak akkor igaz, ha minden cáfolatra alkalmas tényt (köztük elsősorban a hun hagyományt), figyelmen kívül hagy és letagad. S a finnugrizmusnak máig ez a jól felismerhető stratégiája.

 

Ennek a szerencsétlen alapvetésnek (és az ország szinte folyamatos megszállásának) köszönhető, hogy a magyar „nyelvtudomány” elvei között ma is találunk nyilvánvalóan tudománytalanokat. Ilyennek tekinthetjük azt a Róna-Tas András által megfogalmazott korlátot, miszerint a magyar őstörténet kutatása csak bizonyos (általa túlságosan szűkre szabott) földrajzi kereteken belül lehetséges. Ugyanezt fejezi ki a Bárczi-féle (alább látható) nyelvtörténeti korszakolás is, amely annak ellenére rögzíti az őshaza helyét, a vándorlás útvonalát és időpontját, hogy az a társtudományok, pl. a régészet álláspontjával nem egyeztethető. Ugyanez a magyarellenes imperialista szellem tekinti eleve tudománytalannak a „távoli” nyelvek és a magyar összehasonlítását célzó törekvéseket; értékeli „a sohasem létezett dicső múlt kulisszáinak összetákolása”-ként az általuk megszabott körön túlnyúló kutatásokat; utasítja partvonalon kívülre a székely rovásírást meg a rovásbetűkkel írt nyelvemlékeket s azonosítja a (finnugor népek felé mutató) nyelvrokonságot a rokonsággal.