A NYELVROKONSÁG ISMÉRVEI  

Mikor tekinthetünk rokonnak két nyelvet?             Még az alapelvekben sincs egyetértés e kérdésben.   

 

            A finnugrizmus azokat a nyelveket tekinti rokonnak, amelyek egy alapnyelvből levezethetők. Tehát ismerni kell az alapnyelvet és a folyamatot a rokonság megállapításához. Ezt az elvet a végsőkig túlhajtva végül az is megállapítható, hogy „a rokonság a nyelv történetére és nem a tartalmára vonatkozik” (Ross/1991/78).

 

Róna-Tas András idézi (1978/169) Bloomfield álláspontját: „A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek, a mindennapi nyelv szerkezeteinek, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága”. Ez a meghatározás a tartalomra épít.

 

Így gondolkozik J. H. Greenberg is a Stanford Egyetemen, aki mintegy százötven nyelvcsaládot néhány óriáscsaládba csoportosított, anélkül, hogy rekonstruálta volna a fejlődésük különböző szakaszait; s azt állítja, hogy a sok nyelv egyidejű összehasonlításának módszere olyan rokonságok felismerését teszi lehetővé, amelyek elkerülik a szűkebb területre szakosodott nyelvészek figyelmét. Az összehasonlítást nyilván a hasonlóságra (tehát a nyelv tartalmára)alapozta.

 

Tolnai Vilmos (Magyar Nyelv, 1924) szerint egy nyelv abba a nyelvcsaládba tartozik, amelyhez tartozó szavak benne a leggyakrabban előfordulnak.

 

A finnugrista nyelvészeten belül sincs egyetértés a rokonság ismérveiről, ami az elméleti alapok bizonytalanságára utal. Másrészt az is látható, hogy esetenként e „bizonyítékok” erőtlennek tűnnek, néha a finnugrista elveknek sem felelnek meg; ezért nem alkalmasak a finnugrista tétel alátámasztására.

 

Szúrópróbaként megvizsgáljuk, előfordulnak-e a rokonságnak ugyanezen ismérvei az uráli-finnugor körön kívül is, s azt fogjuk látni, hogy az uráli nyelvek között észlelt hasonlóságok megvannak az altáji, a paleoszibériai és más nyelvekben is.

 

Mindezek miatt azt kell majd megállapítanunk, hogy bár a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állhatnak legközelebb a magyarhoz, nincs elegendő nyelvészeti ok a magyar nyelvnek a „nem-finnugor” nyelvektől való éles elhatárolására; a finnugor ősnyelv, ősnép, őshaza és nyelvcsalád feltételezésére.

 

 

A nyelvszerkezet, alaktan, hangtan, szókészlet eltérő értékelése    

Bárczi Géza – a hazai finnugrista nyelvészek általában hangoztatott álláspontjával egyezően – elsősorban a szabályos hangváltozásokkal véli bizonyíthatónak két nyelv rokonságát. A szabályos hangváltozásokat döntő fontosságúnak tekintve a nyelvszerkezeti és alaktani egyezések előtt említi, a szókészleti hasonlóságokat pedig kifejezetten alábecsüli.

 

Hajdú Péter azonban külön véleményt jelent be: „A rokonság ... nyomait elsősorban a szókészletben és a nyelvtani eszközökben kell keresnünk. A hangrendszer, a morfonológiai alternációk, és a szintaktikai struktúra egyezései kevésbé alkalmasak a nyelvrokonság bizonyítására.” (Hajdú/1966/34)

 

Ezzel azonban nincs vége a nyelvészek álláspontja között e kérdésben mutatkozó ellentmondásoknak.

 

Róna-Tas András (1978/160) említi a Sapir és Boas között lezajlott vitát. Sapir 1925-ben úgy látja, hogy a grammatikai-szerkezeti egyezések felületiek, és hivatkozik arra, hogy az angol és az ősi indoeurópai grammatika között szinte semmi egyezés sincsen. Ő ugyan azt gondolja, hogy ez nem vonatkozik az egyes alaktani elemekre, amelyek így Sapir szerint lehetnek a genetikus rokonság bizonyítékai. Boas azonban véle szemben hivatkozik arra, hogy a szomszédos nyelvek között néha meglepő alaktani egyezéseket találunk, a szókincs minimális egyezése nélkül, s ezért az ilyen egyezések sem lehetnek a genetikus rokonság bizonyítékai. Abból a tényből ugyanis, hogy az (amerikai indián nyelvek esetében) az alaktani, hangtani és szókészleti jelenségek térbeli eloszlása nem fedi egymást, Boas arra a következtetésre jutott, hogy a nyelvek kölcsönhatása jelentős, egyik nyelv a másik elemeit a magáévá teszi.

 

Ezek a jelenségek arra figyelmeztetnek – teszi hozzá Götz László (1994/443) – hogy a nyelvtan, a nyelvszerkezet sem feltétlenül határozza meg a genetikus nyelvrokonságot.

 

A rokonságra utaló jelként értékelhető, ha a szerkezeti, alaktani, hangtani és szókészleti elemek között egyszerre figyelhető meg a párhuzamok szaporodása. Ezek a jelenségek bizonyos esetekben a rokonságtól függően változnak. Róna-Tas András szerint amennyiben a szókészlet döntő részének folyamatossága kimutatható, akkor igen valószínű a nyelvtani rendszer folyamatossága is (1978/374).

 

Róna-Tas András a nyelvrokonság dinamikus definicióját adja: „két nyelv akkor rokon, ha a közös alapnyelv és az ő nyelvi rendszerük között folyamatosság állapítható meg” (1978/372). A definició alkalmazásához azonban ismerni kellene az alapnyelvet, valamint a folyamatos változás elveit és tényeit.