Bárczinak még más volt a véleménye a ház és a haus egyezéséről. Szerinte ezek véletlenül hasonlítanak egymásra és nem a rokonság jelei.

 

A rokonságfogalomtól függően persze akár igaza is lehet ez utóbbiban. Persze lehet korai jövevényszó is egyik, vagy másik (alap)nyelvben.

 

************************************************************

 

„Véletlen egyezések” a szókészletben

 

Mielőtt a nyelvészet tudománnyá érlelődött volna, – írja Bárczi Géza – két nyelv rokonságának föltevését a hasonló vagy éppen azonos hangalakú és egymáshoz közel álló jelentésű szavakra alapították. Ámde talán nincs két olyan nyelv a világon, amelyben 100-200 véletlenül[1] összecsengő és rokon jelentésű szót ne lehetne találni. A magyar ház hiába hasonlít a német Haus-hoz, a két szó nem kapcsolható egybe, a magyar szó finnugor eredetű. Nincsen közük egymáshoz például a következő szópároknak sem: magyar fogoly - német Vogel, magyar eper - német Erdbeere, magyar ki - francia qui, magyar nyak - francia nuque, magyar év - román ev, magyar nő - kínai nü, magyar kér fidzsi szigeti kere stb. Hasonló példát rengeteget lehetne idézni. Ezzel szemben megesik, hogy két nyelv egy-egy közös eredetű szavában egyetlen azonos hang sincs, például a magyar száz és a vele azonos jelentésű olasz cento ugyanabból az ősből származik, noha egyetlen hangjuk sem egyezik és ilyen meghökkentőnek látszó eset nem egy akad.

Arról tehát szó sem lehet – szögezi le Bárczi – hogy a nyelvrokonság, a nyelvek távoli múltba vesző közös származása egy bizonyos számú, megközelítőleg hasonló jelentésű szó összecsengésével vagy éppen azonos hangzásával volna bizonyítható.

Álláspontját azonban a bevezetőül említett két példája nem igazolja.

Az az állítás ugyanis, hogy a magyar ház és a német haus, valamint a hasonló egyezések véletlenszerűek, a véletlen egyezés lehetőségének tudományos igényű elemzése nélkül erőtlen. A másik érve (a száz és a cento genetikus kapcsolata) pedig a magyar és az olasz nyelv (bármilyen kis mértékű) rokonságszerű kapcsolatára utal, s nehéz belátni, hogyan igazolhatná ez a példa a rokonság hiányát.

Bárczi saját farkába harapó érvelése abból a pontatlan axiómából indul ki, hogy az olasz és a német nyelv nem rokona a magyarnak. Ha ezt a merev finnugrista rokonságfogalom talaján állva elfogadjuk, akkor bármilyen példát hozunk is fel, semmi sem ingathatja meg magát az axiómát. Bárczi csak ilyen értelemben jelentheti ki, hogy sem a szavak hasonlósága, sem a genetikus kapcsolata nem bizonyítja a német és az olasz nyelv magyarral való rokonságát. Így is nyilvánvaló azonban, hogy az általa felhozott példák ellentmondanak az állításának. A hasonló (és a nem hasonló, de genetikusan összefüggő) szavak akkor is rokonságra utaló jelek maradnak, ha a német és az olasz nyelv végeredményben valóban nem rokona a magyarnak.

Nyilvánvaló, hogy a merev finnugrista rokonságfogalommal és nyelvcsalád-elmélettel van baj, amely nem képes a kapcsolatok sokszínűségének tükrözésére. A rokonság fokát nem igennel, vagy nemmel, hanem árnyaltabb módon kellene rögzíteni; hogy az igennel, vagy nemmel ne fedjük el a sok irányba mutató részleteket, s ne legyen lehetőség a nyelvi jelenségek értelmének kiforgatására.

 

[1] A véletlen a matematikában jól értelmezhető fogalom. A nyelvész Bárczi minden matematikai elemzést nélkülöző kijelentésének ezért nincs súlya. Azaz ismét dokumentálható egy alátámasztást nélkülöző finnugrista állítás, amelynek az ellenkezője is igaz lehet.