A következő alfejezetben Sünland a bizánci társadalom és az individuum erkölcsi beállitottságát és sajátosságait tárgyalja s bevezetőben megállapitja, hogy Bizánc erkölcsi züllöttsége, mely ellen pedig különösen a kolostorokban megprobáltak küzdeni, bizonyos mértékben máig is fennmaradt Bizánc utodjainál s sajnos ebből a szomoru örökségből a bizánci vallás mai követői is sok mindent magukban hordoznak. Egyetlen nép sem volt képes, mely átvette a bizánci vallást, ettől a bizantinikus méregtől magát teljesen megszabaditani.
A keleti keresztény igazi tulajdonságairól akkor alkothatunk fogalmat, ha őt a katholikussal hasonlitjuk össze. A katholicismus hivőibe egy erkölcsi ambiciót ültet be és az átlaghivő számára kiépitett egy olyan rendszert, mely ezeket immoralitásoktól visszariasztja. Ez a rendszer erősen dolgozik gátlást előidéző elképzelésekkel, a bünről, az örök üdvösség elveszitéséről, pokolról, ördögről stb. Ha a vallási tudat elég erős, ugy legtöbbször ezek a gátlási tényezők elengedőek ahhoz, hogy a hivőket megvédjék morális eltévelyedésektől.
Ami a keleti keresztényt illeti, figyelembe kell venni, hogy a bizánci állam annakidején minden értékeset és nemeset, amit birtokolt, csillapithatatlan hatalmi szomjának feláldozott. Ez a szellem azután átragadt az egyházra és hivőire is. Az egyes polgár épolyan hatalomravágyová vált, mint az állam. Kiméletlen hatalmi-szomj és személyi előnyöket hajszoló ösztön azonban összeegyezhetetlen az erkölcsösségre való törekvéssel s az elkerülhetetlen gátlási kpzetekkel, épen azért egyszerüen az utóbbiak, mint zavaró terhek el lettek vetve. A keleti keresztény államának és egyházának nevelése folytán egyszerüen gátlástalanná, s erkölcsi korlátoktól mentessé vált. A keleti keresztények is beszélnek világi dolgok mulandóságáról, bünről, örök bünhődésről, Istennek tetsző életről talán még többet, mint a katholikusok, azonban ezek üres szavak s e szavak nem keltenek fel elképzeléseket a hivők lelkében. Ahol a keleti keresztény felé személyes előny igérkezik, azt kiméletlenül kihasználja a semmiféle erkölcsi kötelesség, vagy gátlási képzet nem tartja attól vissza.
De ez nem elég, - folytatja a szerző, - az enyészetre itélt, haldokló Byzánc rájött arra, hogy a Gonoszság magában is hatalom. Igy lett a gonoszság raffinált módon a hatalom emelésére felasználva. Ez a gátlástalanság vezetett azután azokhoz a jelenségekhez, melyeket Szerbiában, Romániában és Oroszországban lehet tapasztalni.
Ennek az elriasztó képnek is van azonban egy tuloldala, mégpedig jó. Az orthodoxia sokkal erősebb individuumot nevelt, melyre pl. a katholicizmus általában képes. Az orthodox nem bizza magát senkire, s hiányzik nála a másokba vetett bizalom, ami a katholikusban megtalálható… Miután az orthodox nem bizik meg senkiben de ilyet nem is vár senkitől, annál inkább kell magának serényebbnek és intenzivebbnek lennie. Miután irgalmat, kiméletet és belátást nem nyujt, de nem is vár, pontosan tudja, hogy csak erő, hozzáértés, ravaszság és ármány menthetik meg őt, ezeket a tulajdonságokat a lehető legnagyobb mértékben elsajátitja. Miután tevékenységének a hajtórugója a hatalmi vágy, igyekszik azon lenni, hogy ott legyen ahol tekintély, kitüntetés, pénz és egyébb hatalmi eszközök megszerezhetők…
E veszélyes tulajdonságok elleplezésére ezután kialakult az idők folyamán egy tetszetős, csiszolt, társaságbeli érintkezési forma irásban és szóban. A társadalmi érintkezésnek a bizánci keresztényeknél származás és konvencio révén szigoruan előirt formái vannak, melyek ceremónikusnak, körülményesek és időtrablók, s higgatságot, méltóságot kell láttatniok. A beszéd igen kenetteljes, csöpög a meleg részvéttől jókivánságoktól, erkölcsi szóvirágoktól, mindattól tehát, amivel a bizantini nem rendelkezik. Ez a szivélyes forma arra van hivatva, hogy elleplezze a belső lény hiányosságait s a gonoszságból fakadó latens harci készséget.
Mindehhez járul az a mélyreható szolidaritás, mely a bizantinusok között más vallásuakkal szemben tapasztalható, s vallási szertartásaiknak a formája, mely szintén arra hivatott, hogy a közösséget köztük ápolja. A katholikus azért tér be Isten házába, hogy Istenével zavartalanul érintkezzen s odadő áhitatában vigasztalást és erőt meritsen. Erre van a templom milieuje is szabva. Egész másként van ez az orthodoxoknál. Ez utóbbi nem képes az egyéni áhitatnak átengedni magát, együtt énekel a többivel, mindenki megcsókolja a keresztet, az istentiszteletnél mindegyik közremüködik. Az ének, a hosszu istentisztelet, a gyakran visszatérő és minden érthető nyelven [azaz nem latinul] elmondott formulák szuggesztiv erővel hatnak az egyesekre, kik vigaszt találnak egy tömegszuggesztióban, egy egészen különleges hangulatban. Mindenki érzi azt az erős köteléket, mellyel őt egyháza hivőtársaival összeköti. És ez is a főcélja az orthodox istentiszteleteknek: a hivőket az egyházhoz láncolni, bennük a szolidaritás és a tömegerőnek érzését nevelni és ébrentartani. Ezért van meg az orthodoxoknak az a képességük, hogy mint tömeg érvényesüljenek. Magát az istentiszteletet is hatalmi célokra használják fel…
. . . . . . . . . . . . . . .
A byzantinizmus és orthodoxia alapeszméje.
A szerző ebben az alfejezetben megvilágitja annak az okát, hogy miért épen a szláv népek váltak az orthodoxia hordozóivá. Hogy ezt megérthessük, figyelembe kell vennünk az előbb elmondottakat. Az ókor legtehetségesebb népe, a görögök tartós politikai sikerekkel nem dicsekedhettek. Mindazon által a már szintén vázolt okokból tulélték a rómaiakat, s a birodalom felosztása után annak keleti részében képesek voltak a hanyatlás állapotában is érvényesülni. Igy került a kezükbe egy kész, nagy birodalom, a világtörténelem igazgatás technikailag legjobban megszervezett államának tradicióival s egy világuralmi eszmével. Azonban mint nép, mely mindenemü államképzésnek alapja, hanyatlóban és teljes feloszlásban voltak. Mint bizonyos halálos betegségeknél az utolsó stádiumban az élnivágyás féktelenül fellángol, ugyanugy keritette hatalmába a görögöket is az elmulás küszöbén az emésztő vágy nagyság, uralkodás és hatalom után. Az ehhez szükséges erővel azonban már nem rendelkeztek.
Igy vetett szemet ezután Bizánc a népi erőben gazdag szlávságra s hogy manapság az egész szláv világ háromnegyed része orthodox hitü az nem véletlen müve, hanem igen mély okozati összefügés van e tünemény mögött.
Véletlen müve csupán egyes szláv törzseknek bizánccal való szomszédsága volt. Oroszország azonban nem volt közvetlen szomszéd s voltak olyan más népek, akik jóllehet Bizánc töszomszédságában voltak, mint pl. a horvátok és magyarok, mégsem tértek át az orthodox hitre. Mi volt a döntő tényező e kérdésben, kérdi Südland, s meg is adja rá a feleletet.
Szerinte a szlávság többsége eredetileg politikailag alacsonyabb rendünek tekintette magát, aminek az oka egyrészt az, hogy a szláv lélekben az érzésvilág az uralkodó és elnyomja a gondolatvilágot, másrészt pedig mint tulnyomó részben földmüveléssel foglalkozó röghöz kötött faj, fontosabbnak tartotta a föld birtoklását mindennemü politikánál. Nem lehet azt mondani, hogy a szlávság nem szerette a szabadságot, azonban ennél is többre becsülte a földet. A szlávok politikai fejletlensége azután közösségi életükre igen kedvezőtlenül hatott ki, állandó volt az elégedetlenség köztük s segitség, rend után vágytak.
Ez a beállitottságuk azután kapóra jött a nagy csábitónak: az orthodox egyháznak, mely feladatának tartotta, hogy megadja a görög népnek azt ami hatalmi fejlődéséhez s annak megtartásához elengedhetetlennek látszott. És az orthodoxia igy beszélt a szlávokhoz: Hódoljatok nekem és nektek adom a világ uralmát. Nézzétek, nem kell hogy erősek, harciasak, sem pedig hogy tanultak, vagy erényesek legyetek és mégis megkaphatjátok tőlem a világi hatalmat, hacsak velem tartatok.
És a szlávság legnagyobb része megkötöte az alkut: eladták árja-szláv lelküket politikai hatalomért.
A bizonyiték arra, hogy ez igy történt, épen annak a két szláv népnek az esete, melynek elutasitották az orthodoxiára való áttérést. A horvátokról és lengyelekről van szó, a két legtipikusabb szláv rendi államról, mely elég erős volt arra, hogy nemesi osztályt teremtsen magának s e nemesi osztályok azután képesek voltak annak a belső politikai rendnek a megalkotására, melynek a többi szláv népek hijjával voltak s ezért áldozatul estek az orthodoxia kisértésének. |
