Szabédi László: A magyar nyelv őstörténete  

 

Bezúzása miatt kevés olvasónak volt módja kézbevenni Szabédi László fenti kötetét, amelynek az alcíme is sokat ígér: A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai. Mivel a benne foglalt gondolatok tárgyunktól nem esnek messze, az alábbiakban ismertetjük Szabédi László előszavát:

 

1955 őszén, két évtizedes tűnődés-tanakodás után, egy magyar etimológiai szótár terve fogamzott meg bennem. – írja a szerző – Oly szótáré, mely a magyar nyelv eredeti szavainak távolabbi múltjáról, más nyelvek szavaihoz fűződő kapcsolatáról tájékoztatná a nyelve múltja iránt érdeklődő magyar olvasót.

 

Olyanforma szótárra gondoltam, amilyen például F Tetzner nagyközönségnek szánt Deutsches Wörterbuchja, amely a nyelvtörténeti adatok, valamint a germán rokonnyelvi megfelelők közlésén kívül utal a szó távolabbi – kivált latin és görög – kapcsolataira is. Tetzner német etimológiai szótára és Bárczi Géza hasonló rendeltetésű Magyar szófejtő szótára közt szemmel látható az óriási különbség. Tetzner nem marad a germanisztika határain belül: a germán rokonnyelvek adatainak közlése mellett az indoeurópai összefüggésekre is rávilágít. A német nyelv írásos emlékekkel nem rendelkező ismeretlen múltját az ismertebbel, az antik világ minden ízükben ismert írott nyelveivel igyekszik megvilágítani.

 

Bárczi ezzel szemben csak a magyarénál is ismeretlenebb múltú legközelebbi rokonnyelvek, a finnugor nyelvek adataira szorítkozik. Még csak meg sem említi, hogy például a magyar név, vogul nam és társaik feltűnően hasonlítanak a német Name, angol name szavakhoz, valamint azok más indoeurópai társaihoz, például a latin nomen és a görög onoma szavakhoz.

 

Én egy olyan szótárra gondoltam, amely az olvasót ismerősebb világba vezeti, amely a magyar szavak közvetlen finnugor kapcsolatain kívül azok indoeurópai kapcsolataira is kiterjeszkedik, ilyenformán:

 

név; osztják nem, vogul nam, zürjén nim, votják nim, cseremisz lüm, mordvin l'em, finn nimi, lapp namma 'ua'; szamojéd nim, nem, nep 'ua'; latin nomen, görög onoma, angol name, német Name 'ua'.

 

bújik, búvik; latin fugio 'elfut, elbújik előle', görög pheugö 'fut, kerül, buj dosik', angol to bow 'beugen, biegen', német biegen, beugen 'm,eghajlít', vö beuge dich 'bújj meg'.            .

 

bír; latin fero 'hoz, visel, elbír', görög pherö 'hordoz, elvisel, terem', angol to bear 'hord, bír, elbír, terem', német gebiiren 'szül'.

 

            bíz, bízik; latin fido 'bíz', görög peithö 'rávesz, biztat vmire', angol to bid 'kér, kérd', német bitten 'kér'.

 

fog ige; latin pango „rögzít”, .görög pegnymi „összefoglal”, német fahen, fangen „fog”; vö. fog főnév, angol fang „Fangzahn”, német Fiinge „Eckzahne, Krallen”.

 

Bárczi szótárának igazolására azt mondhatná valaki, hogy a német Name, biegen, gebaren, bitten, fangen szavak párhuzamba állíthatók a latin nömen, fugio, fero, fido, pango szavakkal, mivel a német a 1atinnal rokon indoeurópai nyelv, ellenben a magyar név, bújik, bir, bíz, fog nem állíthatók párhuzamba ugyanezekkel a latin szavakkal, mivel a magyar nem indoeurópai nyelv, a latinnak nem rokona.

 

Ez az ellenvetés azonban nem helytálló. Nyilvánvaló, hogy a német és a latin szavak nem azért állíthatók egymással párhuzamba, mivel a német és a latin nyelv rokonok, hanem megfordítva: azt a körülményt, hogy a német és latin szavak nagy száma egymással párhuzamba állítható és egy kikövetkeztetett harmadik alakból összefüggő rendszert alkotó hangváltozások feltételezésével levezethető, azzal magyarázzuk, hogy a német és a latin nyelv rokonok. Bátran állíthatók hát párhuzamba a magyar szavak is a nekik megfelelő latin szavakkal, és éppen párhuzamba állíthatóságukból következtethetünk arra, hogy a magyar és a latin nyelv, általában pedig a finnugor és az indoeurópai nyelvek egymásnak rokonai.

 

Tervemet közöltem az egyetem és a filológiai kar vezetőségével, a nagy munkához segítséget: munkaidőt, nyuga1mat kérve. Az egyetem vezetősége a kért segítséget meg is adta, és ezért e helyen is köszönetet mondok név szerint Bányai László, Takáts Lajos, Márton Gyula, Gáll Ernő és Bodor András kartársaimnak. Márton Gyula: azonban kifogásolta, hogy akkor, amikor a finnugor és az indoeurópai nyelvek ősrokonságának feltevését a magyar nyelvtudomány képviselői még nem fogadták el, mindjárt egy magyar-latin összehasonlító szótárral álljak elő. Így született meg a csak ezután kiadandó szótár összeállítása előtt A magyar nyelv őstörténete, melynek első része a finn ugor-indoeurópai, közelebbről a magyar-latin nyelvhasonlítás módszertani kérdéseivel foglalkozik, második része a magyar és a latin hangrendszert, harmadik része pedig a magyar és a latin alaktant veti egybe.

 

A könyv második és harmadik részében nagyszámú szóegyeztetéssel is találkozik az olvasó, mindenesetre jóval többel, mint amennyi a tárgyalt hangmegfelelések vagy alaktani egyezések illusztrálására elegendő, s mint amennyivel mondjuk egy latin-görög összehasonlító nyelvtanban találkozni szoktunk. Ez a körülmény talán kissé terhessé is teszi a könyv olvasását. De nem szabad elfelejteni, hogy tanulmányom nem eredményeket összegez, hanem utat tör; a hangtani és alaktani fejezetek példatárának tehát nem pusztán a tárgyalt jelenség megvilágítása, illusztrálása, hanem egyben a finnugor-indoeurópai ősrokonság bizonyítása, egy, a magyar nyelvtudomány fejlődését 125 éve bénító makacs ellenállás legyőzése is feladata. Persze a latin p- magyar f- hangmegfelelés egyszerű illusztrálására tökéletesen elég volna a latin pango - magyar fog példája; ám ezt az egyezést a hitetlen finnugrista olvasó véletlennek is minősíthetné. A hitetlenség eloszlatását csak példák sokaságától remélhettem. Ilyenformán ez a könyv, ha nem is pótolhatja a teljes latin-magyar összehasonlító szótárt, de annak mintegy vázát minden esetre magában foglalja.

 

Ami a példák bemutatási módját illeti, nem elégedtem meg az egyeztetett latin és magyar szavak egymás mellé állításával. Először is arra törekedtem, hogy – amennyiben ez lehetséges volt – mindig az egyeztetett szavak egymásnak etimológiailag megfelelő alakját vessem össze, másodszor pedig az egybevetett latin és magyar szóalakok közé minden esetben beiktattam a kikövetkeztetett közvetítő alakok egész sorát, legalábbis a következőket: 1: azt a harmadik alakot, amelyből az egyeztetett latin és magyar szó, illetve szóalak egyaránt levezethető (ezt őslatinnak neveztem el), 2. a kikövetkeztetett finnugor alapnyelvi alakot és 3. a kikövetkeztetett ugor alapnyelvi alakot.

 

Például:

 

paria (par ”egyenlő” semlegesnemű többes számú alakja) < őslatin *paria > finnugor *perje > ugor *perj > magyar férj, valójában a leggyakrabban használt birtokos személyragos férjem, férje alakokból elvonva, vö. szederj, szederjes > szeder, szederjes;

 

vigínti < őslatin *viconti > proto-finnugor *wikónszi > finnugor *wkoszi > ugor *khusz > magyar húsz, vogul chus;

 

setam (egyes szám akkuzatívuszi alak) < őslatin *setam > finnugor *setem, nyelvjárási *selem > ugor *selem > magyar selyem, vö. setam > francia soie „selyem”, seta > német Seide ”selyem”;

 

gena (egyes szám nominatívuszi alak) < őslatin *gina > nyelvjárási *jina > finnugor *jine > ugor *jin > magyar íny „Kinnbacken”, vö. német Kinn „áll”, angol chin „ua”;

 

mergit (jelen idejű, egyes szám harmadik személyű alak) < őslatin *mergit > nyelvjárási *merjit > finnugor *merji > ugor *merj > magyar mer vö. akarj, szederj, eperj > akár, szeder, eper;

 

pango (jelen idejű, egyes szám első személyű alak) < őslatin *pango > finnugor *ponku > ugor *ponk > magyar fog-ok.

 

Ezzel a módszerrel minden olvasónak lehetővé teszem, hogy a hangtani fejezetben feltárt valamennyi hangfejlődési tendencia játékát nyomon kövesse, kölcsönhatásaiban is megfigyelje, érvényességét ellenőrizze, ahol az én első megközelítésem túlságosan durva, ott a durván körülírt hangtörvényt árnyaltabban leírja.

 

Az őslatin szóalakok, általában az őslatin hangrendszer kikövetkeztetésében természetesen nem támaszkodtam pusztán az összehasonlított latin és magyar szavak tanúvallomására, hanem felhasználtam egyrészt az indogermanisztika, másrészt a finnugrisztika eddig elért eredményeit. Elsősorban A. Meillet és J. Vendryes Traité de gram1naire comparée des langues classiques című, a latin nyelv indoeurópai előzményeit kitűnően összefoglaló művére támaszkodtam, amely mellett még C. D. Buck Comparative Grammar of Greek and Latinjának, valamint Szidarovszky János A görög és latin nyelv hang- és alaktana című munkájának vettem jó hasznát. A finnugor nyelvi kapcsolatokat illetőleg főként Szinnyei Magyar nyelvhasonlításából és Bárczi Géza Szófejtő szótárából tájékozódtam.

 

Ezek a művek a szakirodalom legjobb művei.

 

Sokkal rosszabbul álltam szótárak dolgában: a magam szótárait voltam kénytelen használni, jórészt csupa iskolai célokra készült szótárt. Mindez nem sok. Legnagyobb hiányát azonban a teljes magyar nagyszótárnak éreztem, amely felölelne minden irodalmi, köznyelvi, tájnyelvi és régi magyar szót; ennek elkészítése a magyar nyelvtudomány legsürgetőbb feladata.

 

Szabédi László „A magyar nyelv helye a világ nyelvei között” c. fejezetben így fejti ki az indoeurópai-magyar (urál-altaji) rokonítással kapcsolatos álláspontját:

 

A tudomány mai állásában bebizonyítottnak tekinthetjük, hogy a magyar nyelv egyike a finnugor nyelveknek, valamint azt is, hogy a finnugor és a szamojéd nyelvek ősrokonok. Viszont eldöntetlen mindezeknek a nyelveknek az altaji meg az indoeurópai nyelvekhez való viszonya. Nem lehetetlen, hogy az uráli nyelvek az altaji nyelvekkel együtt alkotnak egy nagy nyelvcsaládot, az urál-altaji nyelvcsaládot. Az sem lehetetlen, hogy az uráli nyelvek az indoeurópai nyelvekkel együtt alkotnak egy nagy nyelvcsaládot, amelynek egyelőre még nevet sem adott a nyelvtudomány. Ha azonban az uráli nyelvek ősrokonai egyrészt az altaji, másrészt pedig az indoeurópai nyelveknek, akkor nyilvánvalóan az indoeurópai és az altaji nyelvek is ősrokonai egymásnak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az indoeurópai és a sémi nyelvek ősrokonsága mellett is komoly érvek hangzottak el, akkor az összehasonlító nyelvtudomány előtt álló fő feladatként az indoeurópai, uráli, altaji és sémi nyelvcsaládok történeti kapcsolatainak tisztázását kell megjelölnünk.

 

Ebben a könyvben az uráli és az indoeurópai nyelvek ősrokonságának bebizonyítására vállalkozunk.

 

Elöljáróban feltétlenül meg kell említenünk, hogy a mai magyar nyelvtudósok általában nem hisznek talán az urál-altaji nyelvrokonságban sem, de kivált nem az uráli-indoeurópai nyelvrokonságban. Tőlük tehát semmiképpen sem várható az uráli nyelvek és az indoeurópai nyelvek történeti kapcsolatának feltárása és megvilágítása. Mint hitetlenségükre jellemző, árulkodó tényt említem, hogy például a 7000 soros Bevezetés a nyelvtudományba című tanulmányában Bárczi Géza ennek a kérdésnek mindössze két sort szentel, és hogy A magyar nyelvhasonlítás története című tanulmányában Pápay József egyáltalán meg sem emlékezik az uráli és indoeurópai nyelvek összehasonlítása terén kifejtett erőfeszítésekről.

 

Ez azonban nem elég. A mai magyar nyelvtudósok nemcsak hogy nem hisznek az uráli-indoeurópai ősrokonság feltevésében, hanem azt éppenséggel olyan lidércnek tekintik, amely ingoványba csalja a keresőt. Ezért aztán nemcsak nem igyekeznek előbbre vinni a kérdés megoldását, hanem egyenesen eltanácsolnak mindenkit a kérdéssel való foglalkozástól, szép szóval csakúgy, mint a gúnyolódás mérgezettebb nyilaival. Jellemző például Zsirai Miklós 1943-ban tett ingerült megállapítása: "Az összehasonlító nyelvészet már régesrég észrevette, sőt módszeresen be is bizonyította, hogy nyelvünknek a finnugor nyelvek a rokonai, s csak bizonyos hangulati gátlásokon, romantikus előítéleteken, vak-süket rigolyákon múlt, hogy a tudomány biztos eredményei máig sem tudtak közönségünkben mélyebb gyökeret verni". "Vannak sokan, akik elfogadják ugyan a finnugor összehasonlítás perdöntő bizonyítékait, de keveslik a dib-dáb népekkel való rokonságot, tekintélyesebb ősiségre óhajtoznak, távolabbi rokoni kötelékek kibogozásán fáradoznak”.

 

Hasonló csúfondáros hangütéssel találkozunk Ligeti Lajos nyilatkozatában is, aki szerint a művelt magyar nagyközönség ahelyett, hogy beérné a finnugrisztika Zsirai emlegette biztos eredményeivel, „tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Panzáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező elméletei közt, és reménytelenül, kielégítetlenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik is vagyunk, honnan is jöttünk?”

 

Nem kíméletesebb Bárczi Géza sem, aki a „minden időkben százszámra felbukkanó” „tudománytalan, dilettáns teóriá”-k sorába utalja „a magyarnak ... az angollal, a göröggel ... való rokonítását”.

 

Nem akarjuk szaporítani a hasonló húron pendülő nyilatkozatok számát, hiszen célunk csupán annak sajnálkozó megállapítása, hogy az uráli és az indoeurópai nyelvek történeti kapcsolatainak kikutatása és feltárása csak a hangadó magyar finnugristák minden támogatása nélkül; sőt csak ellenükre, csak nézeteik és dogmáik ellen vívott harcban végezhető el.

 

Szabédi László fenti könyvét a megjelenése után bezúzták (nekem a szerkesztőnél megmaradt példányról sikerült másolatot készítenem). A szerzőnek könyve megírására lehetőséget biztosító kolozsvári magyar egyetemet bezárták, Szabédi Lászlót pedig öngyilkosságba hajszolták (az ügy egyik tanúja szerint ez elsősorban a könyv megírása miatt történt). A hazai finnugrászok, akikre Szabédi joggal panaszkodik az előszavában, azóta sem adták ki ezt a rendhagyó könyvet. Ez is arra utal, hogy Ceausescu pribékjei a magyar kultúrpolitika irányítói és a hazai finnugrászok helyett végezték el a piszkos munkát.

 

Ez a könyv ugyanis az európai nyelvészet játékszabályaira építve bizonyítja be az általában hangoztatott finnugrista korlátok és érvek téves voltát. A szerzőt nem lehet a szakismeret hiányával, vagy alkalmazásának elmulasztásával vádolni. Világossá teszi, hogy természetes és tudományos feladat a magyar nyelvnek a finnugor körön túlnéző, az indoeurópai (és más) nyelvekkel történő egybevetése.

 

Ha a Szabédi László által a finnugrizmus elé tartott tükör a magyar „nyelvtudomány” szerint mégis görbének bizonyulna, akkor az a finnugrista szabályok és gyakorlat kritikája.

Szabédi László szerint az őslatin és finnugor nyelvek szétválására a Kr. e. XVIII. és XV. század között került sor, valahol a Balkán közelében, talán a Fekete-tenger északi partvidékén. „Ekkor kezdődik a finnugor alapnyelv külön élete.”

 

Így emlékezik mesterére egyik tanítványa, Szőcs Géza (1994/52):

 

Szabédi Lászlónak 1947-51 év között diákja voltam, s később is, haláláig, gyakran hallottam őt a magyar nyelv őstörténetéről beszélni. Igen nagy hatással voltak reám érvei, ha nem is abban a formában, ahogy a könyvében megírta, hanem ahogy az előszóban részletesebben és szabadon kifejtette. Az ő hatására tudtam méltányolni azokat a nézeteket, hogy a magyar nyelvnek és rokonainak őshazáját az Alpok és a Fekete tenger északi partvidéke közötti övezetben kell keresni, ő figyelmeztetett először a latin és a magyar szókincs egy része közötti elképesztő összefüggésekre. Paleolatin elméletét azonban sohasem "értet­tem" meg, az említett szókincsbeli hasonlóságokat inkább egy tágabb indoeurópai - uráli - altáji összefüggés keretében próbáltam értelmezni. Bár abban Szabédi igazát el kellett ismernem, hogy a latin és a magyar között bizonyos megfelelések feltűnőbbek, mint az említett nyelvcsaládok bármelyik két tagja között; (pl. a jövő időnek andó, endő-vel való képzése: írandó, scribenda stb.) úgyszólván páratlanok. Szabédi nem győzött meg azonban a hiányzó láncszemek kikövetkeztetéseivel, amikor pl. azt az egyelőre még nem is ismert szláv szót vagy szóalakot kikövetkeztetik, amelyből egy magyar szónak származnia kell, e módszertől örökre elvették a kedvem.

 

Hajdú Péter (1976) és az őt idéző Rédei Károly (1998) szintén vitatják Szabédi László eredményeit, a kép mégis másként fest: 

 

Szerintük a szerző ismeretei széles körűek, érvelése logikus, imponálóan hatalmas anyaggal dolgozik, ez a műve mégis sikertelen. Mélyrehatóan méltatják Szabédi László tudósi erényeit, s egyúttal alapos bírálatnak vetik alá a „zsákutcába vezető” elméletet: először is a vállalkozás emberfeletti voltára kell felhívnia a figyelmet: az indo-uráli problémát nyelvészek hada próbálta dűlőre vinni, e kutatások egy­másra épültek - ahogy ez a tudományban szokásos - és az utóbbi évtizedekben már a talány megfejtésének legvalószínűbb útjai is megmutatkoztak. Szabédi gyökeresen szakít az eddigi tételekkel, és egy teljesen új magyarázó elvet próbál következetesen érvényesíteni könyvében. A teljesítmény iránti elismerés, a hírnév és a kegyelet nem lehet azonban egyedüli értékmérő őstörténetének megmérettetésében. A mércét a nyelvészeti kutatás nemzetközileg érvényes normái adják. Már most megmondjuk: e mérlegelés eredménye sajnos a vállalkozás sikerte­lenségét mutatja.

 

Szabédi módszerére jellemző, hogy "adatait addig gyúrja-ala­kítja, míg belőlük az elmélete számára kedvező eredményt ki nem kényszeríti". A finnugor és indoeurópai nyelvcsalád rokonságát bizonyosra veszi. Szerinte a finnugor alapnyelv az indoeurópai alapnyelvből vált ki, annak ugyanolyan egyenes folytatása, mint a germán, a szláv és a román nyelvcsoportok. A finnugor nyelvek helyét közelebbről úgy határozza meg, hogy azok az úgynevezett őslatin (vagy: italióta-finnugor) származékai. A szerző szerint az őslatin egység Kr. e. a XVIII. században szűnt meg, az italióták ekkor költöztek az Alpesek és a Fekete-tenger közötti térségből a Pó síkságára; a Kelet-Európában maradt ősla­tinok nyelvjárása a következő másfélezer év alatt fejlődött finnugor alapnyelvvé. Az eddigi ku­tatások szerint a finnugor egység felbomlása Kr. e. 3000 körül mehetett végbe. Szabédi a szét­válást sokkal későbbre teszi (a Kr. e. XVIII. századba), ezáltal felborítja a finnugor és a magyar őstörténet kronológiáját. Például az ugor egység megszűnését kénytelen a Kr. u. IX. századba tenni; ez viszont a honfoglalás előtti török jövevényszavaink újraértelmezésére kényszeríti. Úgy véli, hogy egy részük magyar jövevényszó a törökben, más részük az urál-altaji és indoeu­rópai nyelvrokonság bizonyítékai közé utalandó.

 

A nyelvtani rendszert vizsgálódásaiban elhanyagolja, ehelyett a szókincsbeli egyezések­nek tulajdonít jelentőséget. Éppen ezért félezer oldalon százszámra közli nyakatekert ma­gyar-latin szóegyezéseit.

 

A nyelvtudomány szigorú szabályokkal, hangfejlődési tendenciákkal dolgozó tudomány. Szabédi könyvében más módszertani gyakorlat érvényesül: a magyar és a latin szó hangalaki különbségeit 5-6 közbeiktatott fejlődési formával próbálja áthidalni. A metódus lényege: föltett alakokkal elöl-hátul addig koptatni az „őslatin” formát, míg egy magyar szó elő nem állítható belőle.