ELKÖSZÖNT A KLASSZIS HÁTVÉD. Nem az évek, hanem a sérülések vetettek véget Dzunics Braniszlav káprázatos karrierjének

Kicsit fájdalmas búcsúzás



JUTASI RÓBERT, SAHIN TÓTH RÓBERT


NS, 2005-03-18


"Búcsúzni csak nagyon szépen szabad…" - a hajdani slágerben megfogalmazott óhaj most Dzunics Braniszlavnál is testet öltött. Múlt szombaton este a Kaposvár-ZTE bajnoki mérkőzés előtt ott állt civilben a rivaldafényben, a hangosbemondón méltatták sportpályafutását, miközben a közönség egy emberként, állva, ütemes tapssal festette alá a hallottakat.


"Köszönjük, Báne!" - ez Braniszlav beceneve - olvashattuk egy szurkolói transzparensről. A csapat volt válogatott bedobója érezhető meghatottsággal hallgatta a méltatást és vette át klubjától a bekeretezett kilences mezét egy díszes serleggel, no meg a csapattársak meglepetését a kis fehér terrier kutyakölyköt. Aki átélt már hasonlót, pontosan tudja, hogy nehéz ilyenkor megszólalni. Neki is felkínálták a mikrofont, de kissé remegő kézzel elhárította a lehetőséget, és ezt senki sem vette tőle zokon. A magához ölelt kis ebbel oly esendőnek tűnt, arcáról leolvashatóak voltak a lelkében dúló érzések.

- Tisztában vagyok vele, hogy ez az élet rendje, mindenki életében eljön egyszer ez a pillanat, s bár nagyon jólesik ez a felém áradó szeretet, azért én egy másfajta visszavonulásról álmodoztam - kezdett bele Dzunics Braniszlav. - Tudom, a magam negyvenegy évével meglett korúnak számítok a sportágban, de nem éreztem az esztendők múlását, jól is ment a játék, hisz tagja lettem a magyar válogatottnak is. Itt befogadtak, ezért makacsul kitartottam, segíteni kívántam még a város kosársportjának, no meg a nemzeti együttesnek is.

- Ám a sérülése önnél is makacsabbnak bizonyult.
- Sajnos, így igaz, előbb a térdem rakoncátlankodott, s amikor végre felépültem, az Achilles-ínam szakadt el. És ez már megfontolásra késztetett.

- Meddig játszott volna még, ha nincs ez a sok kellemetlenség?
- Nem tudom pontosan, de néhány évet biztosan. Tudja, az az érdekes, hogy talán még így is be tudtam volna szállni, vállalhattam volna a játékot, de úgy vagyok vele, annak nincs sok értelme, hogy árnyéka legyek korábbi önmagamnak. Márpedig, ha a játék mellett a térdemre, a fájdalomra is figyelnem kell, akkor nem érdemes erőltetni.

- Így sem töltött tartalmatlan éveket Magyarországon.
- Nem mondhatnám. Kupagyőzelem, valamint bajnoki érmek a ZTE-vel és a Falcóval és csúcsként a bajnoki cím itt Kaposváron. Kedveltek, s én igyekeztem ezt jó játékkal viszonozni.

- A kényszerpihenő alatt megbarátkozhatott a gondolattal: nincs tovább.
- Én ezt az utolsó pillanatig magam előtt is titkoltam, talán ezért olyan nehéz most a szívem. Bevallom, elérzékenyültem a búcsúztatáskor, nem is tudtam megköszönni az embereknek, akik szerettek, bíztattak éveken keresztül. Ugyanakkor készültem a jövőre, tanultam a szakmai fogásokat, hogy mást ne mondjak, nemrégiben szereztem meg a legmagasabb edzői diplomát Belgrádban.

- Akkor tehát marad a kispad, csak más minőségben?
- Igen, bár nincs még helyem, és várom az ajánlatokat. A családommal megszerettük Kaposvárt, a lányom is itt jár iskolába, maradunk tehát.

- És szakemberként hogyan tovább?
- Végig kell járnom - hogy is mondják itt? - a szamárlétrát. Edzőként is szeretnék olyan sikeres lenni, mint játékosként.

Bodrogi Csaba, egykori csapattárs, a ZTE KK ügyvezetője: - Elsőként érkezett és utolsóként távozott az edzésekről, nem sok ennyire ambiciózus kosarast ismertem. Sokszor vele voltam párban, úgyhogy fel kellett vennem vele a harcot, kölcsönösen húztuk egymást. Azt sajnálom csak, hogy nem tudtunk együtt bajnokságot nyerni. Jellemző a kitartására, hogy amíg csak lehetett, küzdött a visszatéréséért.

Kálmán László, a Falco játékosa: - A legelső sztori, ami eszembe jut vele kapcsolatban, hogy amikor Szombathelyre került, azt mondták, két labda is kevés lesz a Falcónak. Na, ehhez képest együtt értük el a klub legnagyobb sikereit. A pályán és azon kívül is jól megértettük egymást, alighanem azért, mert hasonlóak vagyunk, mindketten állandóan győzni akarunk. Előfordult, hogy emiatt össze is kaptunk az edzésen, persze utána azonnal elszállt a harag és szent volt a béke. Báne edzésmániás, dolgozott éjjel-nappal, bevallom, az alázata rám is pozitív hatással volt. Én sem vagyok már mai gyerek, de őszintén szólva a három nálunk töltött idénye alatt nagyon sokat tanultam tőle. Sajnálom, hogy úgy kell visszavonulnia, hogy még mindig kulcsember lehetne.
Sztojan Ivkovics, egykori csapattárs, a PVSK játékosa: - Igazi profi. Jellemző Dzunics barátom hihetetlen eltökéltségére, hogy még a családja életét is alárendelte a kosárlabdának. Mániákus kosárlabdázó, emellett kitűnő társ is. Azt hiszem, minden fiatal elé példaként lehetne állítani, ha valaki olyan alázattal közelít a sporthoz, mint ő, akkor garantált a siker. Nagyszerű volt vele játszani, és vele lenni is, mert nagyon jó ember. Színes egyénisége volt a magyar kosárlabdázásnak, őszintén sajnálom, hogy búcsúznia kell, bár annak nagyon örülök, hogy marad a sportágban. Ha edzőként csak fele annyira fanatikus lesz, mint korábban a pályán, akkor ragyogó sikerekre számíthat leendő csapata.