Götz László a „szabályos hangváltozásokról”

 

 

Az európai nyelvtudomány alapműveit nem ismerő gyanútlan olvasó némi joggal áll megilletődve és lenyűgözve a finnugrista nyelvtudomány érvrendszere előtt. Az elmélet szép s a bemutatott példák serege alátámasztani látszik az elméletet. A „dilettánsoktól” származó, fentebb ismertetett ellenvetések ugyan súlyos kérdéseket vetnek fel, ezek azonban láthatólag nem képeznek olyan tökéletesre csiszolt rendszert, mint a finnugrizmus szabályos hangváltozásokra épülő érvrendszere. S hiába mentegetjük az alternatívokat azzal, hogy állami támogatás hiányában sohasem volt lehetőségük a saját elméletük finnugristákhoz hasonló kifényesítésére, a kétség szikrája az olvasóban maradhat.

 

            Ezeket a kétségeket Götz László (1981/120) oszlatja el, aki hosszú oldalakat szentel a Grimm-féle hangtörvények és szabályos hangváltozások bemutatásának. Nyilvánvalóvá téve, hogy ha a hangváltozásokra alapozott finnugrista érvrendszert szépnek és meggyőzőnek látjuk, akkor az a módszeres finnugrista szemfényvesztésnek köszönhető.

 

„Hangtörvények” alatt a modern nyelvészet a beszédhangoknak a nyelvekben bekövetkező, törvényszerűnek, szabályosnak vélt változásait érti. A nyelvtudományban általánosan uralkodó nézet szerint e hangváltozások majdnem kizárólag időbelileg lépnek fel a nyelvekben és meghatározzák ezek történeti fejlődését.

 

R. Rask és főleg J. Grimm (1848) óta ezeken a hangtörvényeken alapul a modern nyelvtudomány épülete. Az indogermanisztika példáját ugyanis csakhamar követték a többi nyelvcsaládok kutatói is és - mint már előző fejezetünkben láthattuk - átvették ezt a hangtörvényekkel és szabályos hangváltozásokkal dolgozó, un. történeti-kritikai nyelvvizsgálati módszert. Minden nyelvcsaládon belül - de még az egyes nyelvekben is - kidolgozták az illető nyelvcsaládra vagy nyelvre érvényes hangtörvenyeket, szabályos hangmegfeleléseket és a továbbiakban mindennemű nyelvhasonlítási vagy nyelvtörténeti-nyelvfejlődési kutatásnál kizárólag ezen időbelileg szemlélt, törvényszerűnek, szabályosnak tartott hangváltozásokból indultak ki.

 

Mivel több neves kutató nyomatékosan megkérdőjelezte már őket, korunk indogermanisztikájában ezek a hangtörvények sokat veszítettek dogmatikus jellegükből. Ennek ellenére még mindig a modern nyelvtudomány alapvető tételei közé tartoznak. Az urali-finnugor nyelvészetben és az indogermanisztika hangtörvényeket abszolutizáló iskolájában pedig manapság is a tudományos nyelvészet első és legfontosabb axiómájának számítanak.

 

A XIX. sz. és a XX. sz. elejének nyelvtudományát még a hangtörvények általános érvényességébe vetett szilárd hit jellemezte. A nyelvek rokonsági kapcsolatainak felderítésére más módszert el sem tudtak képzelni. A hangtörvények szigorú alkalmazásában látták az egyedüli biztos gátat a rendszertelen nyelvhasonlítások megakadályozására. Általános meggyőződés lett, hogy a rokon nyelvek azonos jelentésű szavainak szabályos hangváltozásokat kell felmutatniuk, de megegyezniük nem szabad. Szerintük az azonos hangzás kölcsönszóra vagy véletlen egyezésre utal.

 

J.Grimm a német nyelvjárások párhuzamos jelentésű szavait vizsgálva felfigyelt a német, valamint a többi germán dialektus között egy általánosnak és szabályszerűnek mondható fokozatos hangváltozásra, amely abban áll, hogy a régebbi nyelvemlékek zöngés mássalhangzói igen sok esetben az idők folyamán zöngétlenekké váltak vagy elhalkultak. Ebből a megfigyelésből kiindulva állította fel a róla elnevezett hangtörvényeket.

 

Két időbeli hangeltolódást különböztetett meg:

 

A germán hangeltolódás Grimm feltevése szerint a Kr. e. I. évezredben következett volna be és a germán /gót/ artikuláció elkülönülését fejezné ki a többi indogermán nyelvhez képest. Az ezt megelőző idők hangrendszere lenne az indogermán alapfokozat, az ezt követő pedig a germán (gót) alapfokozat.

 

A felnémet hangeltolódás Kr. u. 500 és 800 között lépett volna fel és azokat a hangkülönbségeket jelezné, amelyek a felnémet nyelvjárásokat (a felnémet hangfokozatot) a többi germán nyelvtől (a germán vagy gót alapfokozattól) elválasztják.

 

Grimm csak az egyszerű labiális, dentális és veláris mássalhangzókat vette figyelembe törvényeinél, pontosabban mondva a B, D és G hangokat, valamint ezek rokon képzésű variánsait. Ezeket a hangváltozásokat a következő táblázat mutatja be:

 

 

 

labiálisok

dentálisok

velárisok

indogermán (Kr. e. I. ée. előtt)

B

P

PH, F

D

T

TH, S

G

K

H, CH

germán, gót (Kr. e. I. – Kr. u. I. ée.)

P

PH, F

B

T

TH, S

D

K

CH, H

G

felnémet (Kr. u. 500-800 után)

PH, F

B

P

TH, S

D

T

CH, H

G

K

 

 

… ábra. A Grimm-féle szabályos hangváltozások rendszere

 

 

            A német indogermanisztika azonnal felismerte, hogy Grimm hangeltolódási szabályai jól megfelelnek a nyelvi jelenségeknek és alkalmasak a germán nyelvek egységes módszer szerinti összehasonlítására. Csakhamar azt is észrevették, hogy a többi indogermán nyelvben is tömegesen találhatók olyan azonos vagy hasonló jelentésű szavak, amelyek pontosan megfelelnek a Grimm-féle hangfokozatoknak. E tapasztalati tényből ama következtetést vonták le, hogy e hangváltozások a nyelvek belső lényegéhez tartoznak, a matematika, fizika vagy a kémia képleteihez, törvényeihez hasonlóan.

 

Ezért lélektanilag érthető, hogy a Grimm-féle hangeltolódási szabályok széleskörű alkalmazhatóságának láttán, abbeli törekvésükben, hogy a nyelvészetet is a természettudományokhoz hasonló egzakt alapokra helyezzék, minden további vizsgálat nélkül, az összehasonlító nyelvtudomány alappillérévé, megdönthetetlen törvényeivé tették e szabályszerűségeket.

 

Azonban ennél tovább menve kijelentették (és ez már korántsem érthető, vagy menthető), hogy egyedül a Grimm-féle hangtörvények alapján dolgozó nyelvhasonlítás nevezhető tudományos nyelvészetnek, minden más módszer, ezzel ellenkező vélemény pedig eleve tudománytalan. Vagyis a hangeltolódások Grimm-féle szabályaiból nemcsak törvény, hanem egyenesen dogma lett.

 

Nyomatékosan hangsúlyozni kívánjuk – mondja Götz László – hogy ezeket a hangtörvényeket a modern nyelvtudomány elvi, módszertani alapon soha meg sem vizsgálta. Meg sem kísérelték a hangváltozások okait kideríteni, vagy logikai alapon megmagyarázni. Az ilyen megmagyarázatlan jelenségek egyedül üdvözítő dogmává tétele a módszeres tudományosság legalapvetőbb elveinek semmibevételét jelenti. Mindennemű más módszert a jövőre is kiható érvénnyel, eleve tudománytalannak neveztek és neveznek még ma is. Egy olyan bizonyítatlan dogma nevében, amelyik a józan ésszel is ellenkezik.

 

Senki sem tette fel ugyanis azt az önmagától kínálkozó alapvető elvi kérdést, hogy mi kényszeríti a nyelveket a Grimm-féle sematikus hangváltozások keresztülvitelére? E kérdés megválaszolása híján viszont nincs okunk elhinni, hogy a Grimm-féle hangváltozási szabályok általános érvényű nyelvi törvények lennének. Különösen, ha szép számmal bukkanunk e „törvények” érvényességét cáfoló tényekre is.

 

Ha az … ábrán látható példákat, amelyeket a nyelvészek a hangeltolódás törvényeinek bizonyítására fel szoktak hozni, gyanútlanul szemléljük, akkor első pillantásra tényleg az a benyomásunk, hogy itt valóban csodálatra méltó pontossággal bekövetkező hangváltozásokról van szó.

 

 

I. fokozat

II. fokozat

III. fokozat

latin

gót

ófelnémet

LAB-i (gleiten)

HLAUP-an

LOUF-an (laufen)

FRANG-o (brechen)

BRIK-an

PREHH-an

TEC-tum (Dach)

THEAC (angolszász)

DAH

 

 

… ábra. A Grimm-féle hangváltozási szabályok példái

 

 

Alaposabban megvizsgálva azonban e példákat, feltűnik néhány lényegbevágó következetlenség.

 

Az első példában a latin LAB-i közelebb áll az ófelnémet alakhoz, mint a góthoz, „hangtörténetileg” tehát – a nyelvészet szóhasználatával élve – a latin hangalak fiatalabb a gótnál, a szókezdő H ugyanis itt is ugyanúgy „lekopott”, akár az ófelnémetben. Az eredeti, teljes alakot nemcsak a gót HLAUP-an bizonyítja, hanem a GALOPP szó is, amelynek jelentése is messzemenően hasonló. A gót HLAUP-an tehát – legalább is ebben a viszonylatban – ősibb, eredetibb alak, mint a latin LAB-i.

 

A második példánál a latin FRANG-o szóval csak az ófelnémet PREHH-an alakot hasonlítják össze, mert ez a sémába beleillik. Gondosan elhallgatják azonban azt az igen lényeges körülményt, hogy az ófelnémet szövegekben a PREHH-an mellett legalább ugyanolyan gyakran BREHH-an is előfordul, sőt azt is, hogy az ófelnémet nyelvemlékekben általában is nagyon elterjedten jelentkezik a B és a P keverése: BURG és PURG, BERG és PERG, BERACHT és PERACHT /Pracht/ szabadon váltakoznak egymással. Arról sem szoktak beszélni, hogy a legtöbb B-vel kezdődő szónál még a gót és az ófelnémet között sincs különbség: geBAR-en gótul is gaBAIR-an.

 

A nyelvészeti munkákban, főleg pedig az etimo1ógiai szótárakban pontról pontra követhető és kimutatható ez a sajátságos módszer: a hangtörvényekkel összeegyeztethetetlen hangalakú szavak tömegének szisztematikus elhallgatása, igen gyakran még teljes jelentésbeli megegyezés esetében is. Nézzünk meg egy-két ilyen példát!

 

A Garten „kert” (eredetileg „sövény”, „fonadék”, „bekerített hely”, „kerítés”) jelentésű német szót F. Kluge a következő indogermán szavakkal veti egybe:

 

 

német

gót

latin

görög

litván

ószláv

GART-en

GARD-a

HORT-us

CHORT-os

GARD-as

Grad-u

 

(Hürde)

(Garten)

(Gehege)

(Hürde)

(Einhegung, Stadt)

 

 

… ábra. A német Garten párhuzamai F. Kluge szerint

 

 

óind

görög

latin

ófelnémet

német

 

GYR-o

GYR-us

GURT-il

GÜRT-el

 

(drehen, winden)

(Drehung, Windung, Ring)

(Gürtel)

 

K-R-T

KYRT-e

CRAT-is

KRATT-o

KRATT-e

(spinnen)

(Flechtwerk)

(Flechtwerk)

(Korb)

(Korb)

CRT

CHORT

HORT

HURD

HÜRD

(verknüpfen)

(Gehege)

(Garten)

(Flechtwerk)

(Umzaumung)

 

 

… ábra. A német Garten további párhuzamai Götz Lászlótól

 

 

Götz László kiegészítette az F. Kluge által felsoroltakat (… ábra), hozzátéve, hogy mindezek a hangalakilag és jelentésileg nyilvánvalóan szervesen összetartozó indogermán szavak nem illeszthetők bele a hangtörvények kényszerzubbonyába. Ezért Kluge kiemel közülük egy-egy G, CH és H hangokkal kezdődő szót, amelyek a Grimm-féle hangfejlődési sémának megfelelnek, a többit pedig tekintetbe sem veszi.

 

Azaz itt tárul elénk a hangtörvények látszólagos érvényességének „titka”. Ez az a „tudományos igényű” eljárás, amely szükséges a „szabályos hangfejlődés” kimutatásához. Nem kell mást tenni, mint a megfelelő hangalakú szavakat kikeresni a szinte minden nyelvben található számos variáció közül, egymás mellé helyezni ezeket, az összes többi rokon jelentésű és rokon hangalakú szót pedig elhallgatni.

 

A valóságban azonban nincs itt semmiféle, az idő múlásával párhuzamosan lejátszódó „hangeltolódás”, hanem egészen más valamit láthatunk: a rokon artikulációjú mássalhangzók variálása segítségével a nyelvek nyilvánvalóan új, hasonló hangzású szavakat képeznek a rokon fogalmak megkülönböztetésére. Vagyis a hangárnyalatok jelentésbeli árnyalatoknak felelnek meg.

 

Ennek példája a magyar GYŰR-ű, KÖR és HUR-ok szócsaládja.

 

            Egyébként már maga a HORT-us - GART-en egybevetés sem korrekt, mert indogermán (ez esetben latin) H csak ófelnémet K-nak felelhetne meg. Mivel azonban a gót G ebben az esetben sem vált ófelnémet K-vá – mint többnyire egyébként sem – Kluge ezzel az etimológiájával hallgatólagosan maga is elismeri, hogy az ófelnémet hangeltolódás csak Grimm fantáziájában létezett.

 

Ugyanígy nyoma sincs ennek a felnémet hangeltolódásnak a következő példánkban sem, amely egyúttal mintapéldánya a hangtörvényeken alapuló nyelvhasonlítás elképesztő melléfogásainak is.

 

Keressük meg Kluge szótárában a német haben „bir, neki van” ige indogermán rokonságát. A következő összeállítást találjuk (… ábra):

 

 

német

ófelnémet

angolszász

óskandináv

gót

latin

HAB-en

HAB-en

HABB-an

HAF-a

HAB-an

CAP-ere

 

 

(haben)

(haben)

(haben)

(ergreifen)

 

 

… ábra. A német haben indogermán rokonsága F. Kluge szerint

 

 

Igen, nem káprázik a szemünk: a német HAB-en őse a latin CAP-ere. Tévedések elkerülése végett Kluge meg is jegyzi: "Keine Verwandschaft mit lat. HAB-ere". De ez természetes is. Gót H-nak csak indogermán alapfokozatú (itt latin) K felelhet meg a hangtörvények szerint. Így tehát a német haben „bir, neki van” nem lehet rokonságban a latin habere „bir, neki van” igével, mert túlságosan hasonló, mert nem mutatja a szabályos hangfejlődés jelenségét. Megtiltják ezt neki Grimm dominó-játékszabályai. Ilyen esetekben folyamodik a nyelvészet ahhoz a sztereotip varázsigéhez, amelyet így fejeznek ki: „hangtörténetileg lehetetlen” – ti. a két szó rokonsága.

 

E gondolkodásmód már önmagában véve is elképzelhetetlen fokú logikátlanságát esetünkben meghatványozza még az a fenti ógermán nyelvemlékekből egyértelműen és vitathatatlanul következő tény, hogy a gót HAB-an H-ja ismét csak nem változtatta meg hangalakját, sem a felnémetben, sem pedig a többi germán nyelvben. A mai napig sem. Ez esetben sem mutatható ki tehát az un. második hangeltolódás.

 

Minden számbavehető nyelvi tény azt bizonyítja, hogy a német HAB-en és a latin HAB-ere ugyanaz a szó. Ennek elismerése azonban azt jelentené, hogy éppen egy olyan szónál kellene bevallani a hangtörvények használhatatlanságát, amely kétségtelenül a nyelvek alaprétegébe tartozik. A haben ugyanis nemcsak a második (felnémet) hangeltolódásra fütyül, hanem az elsőre, a germánra is, cáfolva a  hangeltolódás egységességét.

 

De van ennek a haben - capere egyeztetésnek egy másik, sokkal fontosabb vetülete is, amire azonban a modern nyelvészet ügyet sem vet. A látszólag „szabályos” hangmegfelelést ugyanis ez esetben is csak azért tudják kimutatni, mert a latin capere kétségtelenül szoros szemantikai összefüggésben van a latin habere szóval, egyúttal pedig ennek árnyalati hangváltozata is.

 

Götz László a hasonló esetek sorozatát mutatja be. Például a német Herz „sziv” szó indogermán megfeleléseit Kluge szótára így sorolja fel:

 

 

német

gót

latin

görög

litván

ószláv

óír

óind

HERZ

HAIRT-o

CORD-is

KARD-ia

SIRD-is

SRID-ice

CRID-e

SRAD-dha

 

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Vertrauen)

 

 

… ábra. A német herz indogermán rokonsága F. Kluge szerint

 

 

Itt is hasonló meglepetésben van részünk, mert tapasztalhatjuk, hogy a sor végén az óind srad-dha „bizalom” szó áll, amely csak igen távoli szemantikai összefüggésben van a szívvel (szív – szívélyes - jószívű – tisztességes – becsületes – bizalomkeltő). Vajon miért? Ugyanazon okból, mint amiért az előbb habere helyett is capere állt. A német Herz pontos óind megfelelője ugyanis a hrd „Herz” (ejtése kb. hard) szó, amely azonban nem felelt meg Kluge tudományának, mert a szó H-ja megint csak nem „tolódott el”, sem először, sem másodszor, hanem H maradt évezredeken keresztül. Az európai nyelvészet nagyobb dicsőségére el kellett tehát sikkasztani, annál is inkább, mert újra egy ősi alapszóval állunk szemben, amit nehéz lenne kölcsönzéssel magyarázni.

 

Ez az óind hrd szó azonban a hangtörvényeknek még egy másik hibáját is megvilágítja, nevezetesen azt, hogy valójában a Grimm által eleve egységesnek vett un. „indogermán alapfokozat” sem egységes. Mi dönti el, hogy mit vegyünk alapul a Herz szó családja esetében? A görög-latin-kelta K hangot, az óind H-t avagy a balti-szláv sziszegő hangokat? Erről sem szoktak beszélni.

 

Mintegy mellesleg még azt is megfigyelhetjük ennél a példánál, hogy az un. „kentum-szatem” felosztás sem általános érvényű, mert éppen a „szatem” nyelvek prototípusában, az óindben, „kentum”-alakot találunk.

 

E szavak nemzetközi szócsaládja szerves szemantikai egységet alkot, a szócsaládok tagjainak hangalakja pedig csak árnyalatokban tér el egymástól. Kétségtelen tehát, hogy szorosan összetartoznak, és csak együttesen szabadna őket vizsgálni. A „szabályos hangváltozások” módszerével azonban ebből az egységből csak egyes részleteket lehet megragadni, de még ez a néhány kimutatható összefüggés is torz lesz, mert a kiindulópont az a nyilvánvalóan teljesen egyoldalú feltételezés, hogy a hangváltozások kizárólag a nyelvek időbeli fejlődésének a jelei.

 

Így festenek tehát ezek a hangtörvények, amelyek nevében a modern nyelvtudomány ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy nem szabad a szavak hasonlósága alapján nyelvhasonlítást művelni, mert éppen a hangalakbeli egyezés a „leggyanúsabb” két nyelv szavainak összetartozása tekintetében.

 

Bár teljesen nyilvánvaló, hogy a hangtörvények gyakran felmondják a szolgálatot, rövidlátó fanatikusok azonban inkább az igazi értelemben vett, széles perspektívájú összehasonlító nyelvkutatásról mondanak le, mintsem a Grimm-féle hang-körhintáról. Amivel minden bizonnyal nagyon szépen el lehet játszadozni, de mellette a szemantika a nyelvészet szemétdombjára kerül. Legvilágosabban megmutatkozik ez abban az abszurd érvelésben, amely szerint az igazi szórokonság csalhatatlan jele éppen a hangok különbözősége.

 

A nyelvészet szemmel láthatóan sokat tett annak érdekében, hogy a hangtörvények érvényességének legalább a látszatát fenn lehessen tartani. Ezért különleges figyelmet fordítottak arra, hogy a legkiáltóbb ellentmondások élét elvegyék. A tömeges kivételek csökkentésére szolgált – többek között – a hangutánzó, hangfestő szavakra való hivatkozás. Kijelentették, hogy az ilyen szavakra természetesen nem alkalmazhatjuk a hangtörvényeket, de a tudományos nyelvhasonlításban sem használhatjuk fel őket, mert ezek minden nyelvben külön-külön alakultak ki és egyező hangalakjaik csupán azt bizonyítják, hogy pl. a kakukk Kínában is éppúgy kakukkol, mint Rómában.

 

E magabiztos megállapítások után azt várhatná az egyszerű halandó, hogy most következik a tudományos bizonyítás. Ilyesmit azonban hiába keresünk. Még azt sem határozták meg kielégítően, miről ismerhető fel egy hangutánzó szó. Ezt a kutatók egyéni belátására bízták.

 

Egy pillanatig sem akarjuk vitatni, hogy hangutánzó szavak valóban szép számmal előfordulnak minden nyelvben. Csupán az ilyesfajta szavakkal való visszaéléseket vetjük el. A nyelvtudomány álláspontja nem egyéb, mint meghátrálás a probléma elől, amely valójában sokkal árnyaltabb annál, hogysem ilyen felületesen el lehetne intézni.

 

A bizonytalan alapok miatt a rá épített nyelvészeti hipotézis a levegőben lóg. Ilyen körülmények között senki sem állíthatja azt, hogy csakis az ő álláspontja „tudományos”, minden más feltételezés pedig eleve tudománytalan. Ellenkezőleg, csak több munkahipotézis egyidejű felállítása és mérlegelése segíthetné elő a nyelvek valóságos összefüggéseinek jobb megismerését.