A NYELVROKONSÁG KRITÉRIUMAI    

A szabályos hangmegfelelések.

 

 

Mielőtt a nyelvészet tudománnyá érlelődött volna, két nyelv rokonságának föltevését a hasonló vagy éppen azonos hangalakú és egymáshoz közel álló jelentésű szavakra alapították. Ámde talán nincs két olyan nyelv a világon, amelyben 100-200 véletlenül[1] összecsengő és rokon jelentésű szót ne lehetne találni. A magyar ház hiába hasonlít a német Haus-hoz, a két szó nem kapcsolható egybe, a magyar szó finnugor eredetű. Nincsen közük egymáshoz például a következő szópároknak sem: magyar fogoly - német Vogel, magyar eper - német Erdbeere, magyar ki - francia qui, magyar nyak - francia nuque, magyar év - román ev, magyar nő - kínai nü, magyar kér fidzsi szigeti kere stb. Hasonló példát rengeteget lehetne idézni.

 

Ezzel szemben megesik, hogy két nyelv egy-egy közös eredetű szavában egyetlen azonos hang sincs, például a magyar száz és a vele azonos jelentésű olasz cento ugyanabból az ősből származik, noha egyetlen hangjuk sem egyezik és ilyen meghökkentőnek látszó eset nem egy akad.

 

Arról tehát szó sem lehet – szögezi le végül Bárczi – hogy a nyelvrokonság, a nyelvek távoli múltba vesző közös származása egy bizonyos számú, megközelítőleg hasonló jelentésű szó összecsengésével vagy éppen azonos hangzásával volna bizonyítható.

 

Álláspontját azonban a bevezetőül említett két példája nem igazolja.

 

Az az állítás ugyanis, hogy a magyar ház és a német haus, valamint a hasonló egyezések véletlenszerűek, a véletlen egyezés lehetőségének tudományos igényű elemzése nélkül erőtlen. A másik érve (a száz és a cento genetikus kapcsolata) pedig a magyar és az olasz nyelv (bármilyen kis mértékű) rokonságszerű kapcsolatára utal, s nehéz belátni, hogyan igazolhatná ez a példa a rokonság hiányát.

 

Bárczi saját farkába harapó érvelése abból a pontatlan axiómából indul ki, hogy az olasz és a német nyelv nem rokona a magyarnak. Ha ezt elfogadjuk (s a merev finnugrista rokonságfogalom miatt nem tehetünk mást), akkor bármilyen példát hozunk is fel, semmi sem ingathatja meg magát az axiómát. Bárczi csak így jelentheti ki, hogy sem a szavak hasonlósága, sem a genetikus kapcsolata nem bizonyítja a német és az olasz nyelv magyarral való rokonságát. A merev finnugrista rokonságfogalom talaján állva is nyilvánvaló azonban, hogy az általa felhozott példák az állításának ellentmondanak. A hasonló (és a nem hasonló, de genetikusan összefüggő) szavak akkor is a rokonságra utaló jelek maradnak.

 

Nyilvánvaló, hogy a merev finnugrista rokonságfogalommal van baj, amely nem képes a nyelvek között létező kapcsolatok sokszínűségének tükrözésére. A rokonság fokát nem igennel, vagy nemmel, hanem árnyaltabb módon kellene rögzíteni; hogy az igennel, vagy nemmel ne fedjük el a sok irányba mutató részleteket, s ne legyen lehetőség a nyelvi jelenségek értelmének kiforgatására.

 

Visszatérve Bárczi álláspontjának ismertetésére, szerinte nem a szavak hasonló hangzása, hanem a szavakat alkotó hangok szabályos megfelelése dönti el a rokonságot. Ugyanis azonos helyzetben levő hangok egy-egy nyelvben azonos módon viselkednek: egyöntetűen megváltoznak, vagy egyöntetűen megmaradnak (bizonyos határokon belül és igazolható korlátozásokkal). Azaz egy hangnak azonos fonetikai (szókezdő, hangzóközi, szóvégi stb.) helyzetben, a rokon nyelvekben szabályosan ugyanaz a hang felel meg.

 

Így a magyar szókezdő f-nek megfelel az osztyák p-, vogul p-, zürjén és votyák p-, vagy b-, cseremisz p-, mordvin p-, pj-, finn p-, lapp p-. A magyar fon megfelelője az osztyák pon-, vogul pun-; zürjén pan-, votyák pun-, cseremisz pyn-, mordvin pona-, finn puno-, lapp potne-. Ugyanígy viselkedik a fél, fa, fagy, fal, falu[2], fazék, féreg, fészek, fél (ige), felhő, fenyő, fekete, fog, fogoly (madár), fő, föd, fű, fül, fűz stb. is.

 

Ilyen szabályos hangmegfelelés igen sok van. Minél régibb idő óta távolodtak el az egyes rokon nyelvek egymástól, annál inkább halmozódtak bennük az elválasztó hangfejlődések.

 

Bárczi végül kijelenti: „Természetesen az egyezés is lehet szabályos hangmegfelelés.” Azaz a hasonló szavak is értékes bizonyítékot jelentenek, annak ellenére, hogy esetükben csak az annyiszor alábecsült hasonlóság érvényesül, a szabályos hangmegfelelés ki sem bontakozhatott. Azonban a finnugrista dogma oly görcsösen ragaszkodik a szabályos hangmegfelelések magasabb értékűségének dogmájához, hogy inkább a teljes hasonlóságot is úgy állítják be, mintha az a szabályos hangmegfelelés egy esete lenne.

 

[1] A véletlen a matematikában jól értelmezhető fogalom. A nyelvész Bárczi minden matematikai elemzést nélkülöző kijelentésének ezért nincs súlya. Azaz ismét dokumentálható egy alátámasztást nélkülöző finnugrista állítás, amelynek az ellenkezője is igaz lehet.

[2] Azt azonban nem említi Bárczi, hogy ugyanebbe a hangváltozási rendbe beleillik a görög polisz és a magyar falu szópár is.